Négy fenyő

I. jelenet 

Angyal:             Kicsi fenyők, elmúlt felettetek
                         már egy néhány év, jól megnőttetek!
                         már vágytok-e el innen messzire,
                          hol ember él, kinek szegény szíve
                          Örömre vágy, mert nyomja fájdalom.
                          Szolgálni néki ki óhajt vajon?

Négy fenyő:      Igen, elmenni régi óhajunk.
                         Vezess hát minket drága angyalunk!

Angyal:             Jól van, vezetlek. Ámde hadd tudom,
                         Ki mit kíván, kit vágya merre von?

I. Fenyő:           Az emberek közé én nem megyek.
                         Úgy vonnak engem nagy, magas hegyek,
                         Sudár fejem, hol a felhőkig ér,
                         Villám cikáz, bömböl vadul a szél.
                         Szemébe nézek, hogyha jó a vész,
                         Szívem viharral is dacolni kész.
                         Erősebb, bátrabb így leszek tudom,
                         Vezess ezen a szép, dicső út

Angyal:            Jól van, legyen kívánságod szerint,
                        De visszavágyol nemsoká’ megint.

II. Fenyő:        Egy pompás kastélyt látok messziről,
                        Az ablak tárva, pompa, fény belül.
                        Szeretnék állni egy teremben ott,
                        Hadd rakjanak rám fényes csillagot,
                        Arany-ezüst díszt, pompás láncokat,
                        Finom cukorkát, drágát és sokat,
                        Hogy így ragyogni látva engemet
                        örüljenek nagyon a gyerekek.

Angyal:           Meglesz a pompa, mit szíved keres,
                        Csak aztán benne boldog is lehess!

III. Fenyő:       Itt sétált tegnap egy csomó gyerek,
                        Egyszerű volt rajtuk az öltözet.
                        Szeretettel őket körülveszik
                        Mégis oly szomorú volt mindegyik.
                        Karácsonykor ők sok mindent kapnak,
                        Itt nem messze, egy otthonban laknak.
                        Szeretnék én köztük ünnepelni,
                        Hogy nékem is tudjanak örülni.

Angyal:           Amit kívánsz, az jó szívet mutat,
                       Legyen megáldott választott utad,
                       De te, aki ott még úgy félre állsz,
                       Te kis fenyő mondd, hát, te mit kívánsz?

IV. Fenyő:      Magam számára mit sem kérek én,
                       Itt is maradnék a magam helyén,
                       Be jön karácsony, Jézus ünnepe,
                       Az én szívem hálával van tele.
                       Vágynám előtte azt kiönteni,
                       Szeretnék én szolgálni Őneki.
                       De nem tudom hogy, bölcsességem nincs,
                       Óh drága angyal utasíts, segíts!

 Angyal:          Jöjj kis fenyő, kezembe tedd kezed,
                       E kéz az Úrhoz téged elvezet.
                       Ti Többiek, szintén kövessetek,
                       Hogy megmutassam kívánt helyetek.

II. jelenet
/történik karácsony első napján/

I. Fenyő:      Drága angyal, szörnyű volt ez az éjszaka,
                    Azt hittem, nem foglak viszontlátni soha
                    Előbb szép csendesen lágy szellő fújdogált
                    Zöld ágaim között kedves nótát dudált.
                    De csakhamar erős, vad széllé változott,
                    Süvöltve járt körül, s fényes barát hozott.
                    Jaj de nagyon fáztam, jaj de nagyon féltem,
                    Recsegtek, ropogtak ágaim a szélben.
                    Kértem is a szelet, ne fújjon oly vadul,
                    De rám se hallgatott, sőt irgalmatlanul
                    Gyönge gyökerem a földből kicsavarta,
                    Ledobott a mélybe, a puszta avarba,
                    Most itt állok csonkán, össze-vissza tépve,
                    Jó, hogy a jó Isten megtartott még élve.

II. Fenyő:    Bizony én is fáztam, én is dideregtem,
                    Mintha nem lett volna fűtve a fűtve
                    Fény és pompa is volt, sok dísz volt rám rakva,
                    Szinte roskadoztam görnyedtem alatta.
                    De azért én ennek csöppet sem örültem,
                    Mert olyan hidegség áradt szét körültem.
                    Az emberi szívek voltak oly, hidegek,
                    Mintha unták volna ezt a szép ünnepet.
                    Egymásra is, rám is fanyalogva néztek:
                    “Nem sok az értelme bizony az egésznek”.
                    Ezt gondolták talán, busán láttam meg én,
                    Mily szörnyű az, hogyha az emberszív kemény.

III. Fenyő:    A karácsonyt én is, de másként képzeltem.
                    Megfájdult a szívem, szomorú a lelkem!
                    Pedig sok szép dísszel tele voltam rakva,
                    És volt az asztalon cipő, ruha, sapka.
                    Duzzadó csomagok, tele süteménnyel,
                    Kedves nénik, bácsik osztogatták széjjel.
                    A sok gyerek pedig mindenik azt leste,
                    Milyen ajándékot fog kapni az este.
                    A karácsonyfára ügyet sem vetettek,
                    Csomaggal, ruhával kifelé siettek.
                    Nem nézték, hogy rajtán hány gyertyácska ragyog.
                    Azt sem látták meg, hogy mily elhagyott vagyok.

IV. Fenyő:   Óh az én szívemből most kitör a hála
                    Ez volt életemnek legszebb éjszakája!
                    Egyszerű asszonynak házába jutottam,
                    Nem volt semmi pompa, csak tisztaság ottan.
                    Dísz nélkül álltam ott az asztal-közepén,
                    Mert díszeket nem vettek, csak egy fát éppen,
                    De a szegény asszony mégis vígan mondta:
                    “Nem fogunk búsulni gyermekek miatta,
                    örvendező szívvel inkább hálát adunk,
                    Hogy Jézus földre jött, az övéi vagyunk”.
                    De lám a gyerekek boldogan nevettek,
                    Fiókjukból gyorsan sok szép díszt kiszedtek.
                    Maguk készítették, egyik papírláncot,
                    A másik viaszból szép, színes virágot,
                    Harmadik agyagból apró körtét, almát,
                    S ezt most mind ügyesen, gyorsan rám aggatták.
                    Munka közben megnyílt a gyermekek ajka,
                    Karácsonyi ének zendült meg most rajta.
                    A kopott Bibliát anyjuk elővette,
                    Karácsonyi igát szépen sorba szedte.
                    Imádkozott buzgón a végül énekelve
                    Mindenkinek szíve hálával volt telve.
                    Most az én ajkam is csupán erről beszél,
                    Óh, milyen boldog az, aki Jézusnak él.

Angyal:       De most már búcsúzunk, ünnepek vége van.
                   Hozzátok kis fenyők, volna még egy szavam;
                   Te, kit csak büszkeség és önzés vezetett,
                    lásd meg, hogy milyen nagy kért szerzett ez neked.
                    A büszkeséget csak bukás követheti,
                    Sem itt, nem odaát jutalma nincs neki.
                    Te, akit földi fény vonzott és csillogás,
                    Látod, hogy ez csupán hideg fény, semmi más.
                    Kit nem vonz égi kincs, hit, szeretet, remény,
                    Annak lelke hideg, annak szíve kemény.
                    Te vágytál jót tenni, de nem önzetlenül,
                    Azt vártad, hogy reád a sor mikor kerül.
                    És mivel mellőztek, sértve érzed magad,
                    Lásd, az ily jótett nem szeretetből fakad.
                    Te választottad a leghelyesebb utat,
                    Szolgálni kívántad a mennyei Urat.
                    Boldog csak az lehet, ki Jézust követi, 
                    Boldog csak az lehet, ki szolgál Őneki.