A hit fénye – Egy fizikus modern szemléletű fényegyenletének története
Írta: Réth Katalin – Szemerei Eszter – Szuttai András
Karácsony 2009
1. jelenet
A színen oldalt filces tábla, másik oldalt székek, ide érkeznek a diákok, füzetekkel, tollakkal. Összes lámpa ég. Diákok beszélgetnek, füzetükben mutogatnak egymásnak, feladatokat oldanak meg. Professzor érkezik bőr táskával. Diákok összerendeződnek.
Professzor: Jó napot! Elnézést a késésért! (közben matat a táskában jegyzetek után) – Kötelező orvosi szűrés van a tanszéken, csak most keveredtem vissza – igazi bolondok háza volt. Remélem, hasznosan múlatták az időt! (diákok morognak valamit) Akkor folytassuk a múlt órán elkezdett-
Diák#2: (közbevág) Tanár úr, a vizsgán követelmény lesz az időfüggetlen Schrödinger-egyenlet is?
Professzor: Igazság szerint – úgy emlékszem –, már múlt héten megbeszéltük, hogy a vizsgán minden említett egyenlet előkerülhet, és természetesen elvárom a bizonyítások ismeretét is. (fájdalmas hangok a terem minden sarkából) De mivel hallottam, hogy önöknek ebben a félévben igen sok feladatuk van, felajánlom, hogy aktív órai részvétel mellett egy más módon teljesíthessék a kurzust. (érdeklődő hangok)
Diák#7: (lelkesen, érdeklődve) Hogyan?
Professzor: (elmosolyodik) Bekapcsolódhatnak egy kutatásba, ami a fény egy modern szemléletű egyenletét írja le. Talán néhányan tudják, hogy hónapok óta dolgozom rajta – egyelőre eredménytelenül. Ha úgy döntenek, hogy az utóbbi módot választják, kérem, írják fel nevüket erre a lapra! (papírt ad körbe, kis szünet) Jó! Akkor lássuk is az időfüggetlen Schrödinger-egyenletet, ha már így felmerült.
Diák#3: Tanár úr! Ez az „utóbbi mód”, ez azt jelenti, hogy automatikusan ötöst kap, aki kutat?
Reményteli kuncogás.
Professzor: (elmosolyodik) Akár azt is jelentheti. Igen.
Suttogás fut végig a diákokon, sorban iratkoznak fel a lapra.
Diák#4: Ez az!
Professzor: Most, hogy egy boldog pillanatot szereztem a csoportnak, végre hadd mutassam be Schrödinger elméletét. (táblára ír) Amint azt a múlt órán megbeszéltük, a potenciál és az impulzusoperátorok hermetikusak, így megfigyelhető mennyiségeket határoznak meg. Tehát behelyettesítés után a Schrödinger-egyenlet így néz ki: (táblára ír). Van kérdés?
Csend.
Professzor: Biztosan nincs kérdés? Minden értékkel tisztában vannak?
Bizonytalan bólogatás.
Professzor: Ezek szerint arról sem gondolnak semmit, hogy itt a delta-
Diák#1: (közbevág) A delta a Laplace-operátor.
Professzor: (elmosolyodik) Pontosan. (felírja a táblára, majd visszafordul) Nagyon helyes.
Diák#1 büszkén, szorgosan jegyzetel tovább.
Professzor: Jól van, azt hiszem, fölösleges lenne most belekezdenünk bármi másba az utolsó... (órájára néz) hét percben. Az első vizsgaidőpontig, kérem, mindannyian nézzenek utána Dirac hullámegyenletének. Ízelítőképpen a tábla sarkában láthatják a lényeget. (Dirac hullámegyenlete már az óra eleje óta a táblán van)
Diákokon nyögés fut végig.
Professzor: Ne higgyék, hogy ezt elsőre meg kell érteniük. Igen furcsa lenne, ha mindannyian zseninek születnénk. A világ megváltása nem a fizikusok dolga – ha értik, mire célzok. (szelíd mosoly, rövid szünet) Ha kérdésük van, nyugodtan tegyék fel. A lista-? (Diák#2 odaadja neki) Áh, köszönöm. (kis szünet, a listát szemléli) Jó. Gondolkodjanak a fényegyenleten, ha lesz néhány szabad percük! Köszönöm a figyelmet! Mindenkinek kellemes szünetet kívánok előre is!
Dörmögő köszönések.
Diákok el.
Diák#1: (bizonytalanul Professzorhoz lép) Tanár úr, én már olvastam egy tanulmányát a témában. Van néhány ötletem… Ha érdekli…
Professzor: (megörül, izgatottan) Igazán?
Diák#1: (zavartan) Most nincs nálam a füzet. Még átgondolom.
Professzor: Tudja, mit? Ha úgy érzi, kész van, keressen meg.
Diák#1: Rendben. Köszönöm. Viszlát!
Professzor: Viszlát!
Diák el. Professzor elpakol, majd el.
2. jelenet
Otthon. Asztalkánál ül Feleség, Gyerek#1 olvas, Gyerek #3 rajzol, Gyerek#2 földön játszik.
Professzor érkezik.
Professzor: Megjöttem!
Gyerek#3: (felpattan, odarohan hozzá) Apu! Végre itthon vagy!
Professzor: Szervusztok.
Feleség: A hűtőben van vacsora. Milyen napod volt?
Professzor: (oldalt matat) Hosszú. De jó hazajönni. Elgémberedett a lábam, míg hazavezettem.
Feleség: Látod, nem egyszer mondtam már, hogy hívj fel, és elmegyek érted. Tudod, milyen veszélyes fáradtan vezetni! Ráadásul most, mikor az aszfalt kész korcsolyapálya!
Professzor: Ne aggódj már annyit. Sosem indulnék el úgy.
Feleség: (mosolyogva) Hát persze.
Kis csend.
Gyerek#1: Apu, anyu elmondta már a dolgozatom?
Professzor: Még nem.
Gyerek#1: Képzeld, csillagos ötöst kaptam!
Professzor: Jaj, nagyon ügyes vagy. Ez hányadik ötösöd is ebben az évben?
Gyerek#1: Nyolcadik. De az ötös-alákat nem szoktam beleszámolni.
Professzor: Csak túlzásba ne vidd.
Feleség: (félhangosan) Ne légy már ilyen. Fontos neki a tanulás! Addig örüljünk, amíg így áll hozzá.
Professzor mosolyogva legyint, csend.
Professzor: (Gyerek#2-höz) És veled mi történt ma?
Gyerek#2: Volt egy bunyó a suliban.
Professzor: De nem te voltál, ugye?
Gyerek#2: Nem…
Feleség: Persze, és a Lilla copfját sem te húztad meg, igaz?
Gyerek#2: Az más volt. Ha nem csíp belém, nem adom vissza. (mérgesen) Olyan… uá!
Professzor: (Feleséghez) Legalább megvédi magát.
Feleség: Attól függ, honnét nézzük…
Kis szünet, mindenki a maga dolgával foglalkozik.
Professzor: Ma azt hiszem, közelebb kerültem a megoldáshoz.
Feleség: Igazán?
Professzor: Talán az volt a gond, hogy túlságosan fizikai síkon közelítettem meg a problémát...
Feleség: Drágám - te fizikus vagy!
Professzor: Igen, de azt hiszem, hogy több... nem is tudom... Valami más a kulcsa.
Feleség: Egyszerűen csak nem merítetted még ki az összes lehetséges megoldást. Annyi minden lehet az eredmény, és mégsem lehetünk biztosak, hogy megfelel a valóságnak. Vegyük csak a karácsonyt: mindenki tudja titkon, hogy miről kéne szólnia, mégis évről évre külsőséges ajándékdömping lesz belőle. Te az igazi, a megfelelő kulcsot keresed a zárhoz. És a megfelelő kulcs általában az, ami végig ott van a kezedben, mégis csak akkor nyit ajtót, mikor már az összes többit kipróbáltad, ami a kulcscsomón lóg - ez amolyan Murphy-törvény.
Professzor: (gúnyosan) Talán inkább egy Murphy-egyenletet kéne felállítanom.
Feleség mosolyogva legyint.
Gyerek#3: Apu, anyu! Nézzétek! Lerajzoltam, amit karácsonyra akarok!
Feleség: Amit szeretnél?
Gyerek#3: Ühüm, ezt akarom az angyaltól.
Feleség: (feladja, sóhajt) Mindegy. Mutasd.
A szülők beletemetkeznek a papírba, majd tág szemekkel a gyerekre néznek.
Professzor: Még... ö... megbeszéljük az angyallal.
Feleség: Mindenképpen tárgyalunk róla.
Gyerek#3 mosolyogva visszaül az asztalhoz.
Feleség: (Professzorhoz) Megyek, ágyba dugom őket, mielőtt még valamelyik hasonló kihívás elé állítja az angyalt!
Professzor: Támogatom az ötletet.
Feleség: Gyerekek! Takarodó! Ha gyorsak lesztek, mint a villám, mesélek egy új, gyönyörű mesét!
Gyerekek: Éljen! Igen!
Professzor: Jó éjszakát! Álmodjatok szépeket!
Gyerekek jóéjt puszival elbúcsúznak Professzortól, és ujjongva kirohannak, ott hagyva
csapot-papot a színen. Feleség mosolyogva megy utánuk, majd Professzor is követi őket.
3+4. jelenet
Kolléga#1: Ott voltam már vagy egy órája! Nem tudom, hogy hogyan működik ez az új rendszer itt a szűrésen, de hogy nincs benne semmi logika az egyszer fix!
Kolléga#2: Csak nem arra gondolsz, hogy ott töltöd a fél munkanapodat, és mikor te jönnél, valahogy mindig eléd kerülnek több százan és így végül is az egész napodat elpocsékolod rá?
Kolléga#1: De! Teljesen felesleges az egész! Úgyse találnak semmit!
Professzor: (a professzorunk éppen ekkor csatlakozik hozzájuk) Milyen igazad van! Sziasztok!
Kolléga#1;#2: Helló! Szia! (kezet fognak és aztán a Kolléga#2 folytatja) Nálad mi a helyzet?
Kolléga#1: Tényleg, van valamilyen halálos kórod? (viccelve) Ajjaj! Ne gyere közelebb! (eltávolodik tőle) Csak vicceltem! (megüti Professzor vállát barátian)
Professzor: (ő is nevet, bár nem teljes akarattal) Nem hiszem. Bár az eredményt még nem kaptam meg…
Kolléga#2: Áh! (legyint egyet) Úgyse lesz semmi bajod! Minden a legnagyobb rendben lesz!
Professzor: Reméljük. (és elgondolkodik) Ti mikor kaptátok meg az eredményt? Sokat kellet várni rá?
Kolléga#1: Nem. Mi már másnap megkaptuk. Ugye? (egyetértően összenéznek) Illetve az orvos hívott fel, személyesen. De azt mondta, hogy egészséges vagyok, mint a makk.
Kolléga#2: Nekem is ezt mondta, bár már jó néhány éve szivarozom, mégse talált semmit. Nem mintha hajtanék rá, de értitek…
Kolléga#1: Egy valamit sajnálok azért!
Professzor: Na, mit? (Professzor és Kolléga#2 Kolléga#1-re néznek)
Kolléga#1: Aznap kellett volna vizsgáztatnom a másodéveseket. És így kaptak még egy hét haladékot.
Professzor: Nézd az ő szemszögükből! Ha erre nem tanultak, a másikra talán fognak!
Kolléga#2: (az órájára néz) Huh! Bocsássatok meg, de nekem most el kell mennem, mert én is épp (Kolléga#1-re bólint és rámosolyog) zh-t fogok íratni és nem nagyon szeretném, hogy hiánycikk legyek a teremben. (kezet fognak és elindul)
Professzor: (utána kiált) Szép napot! Sok sikert a tanulóknak!
Kolléga#2: (bekiabálva) Sikert?! (elmosolyodik) Esélyük se lesz!
Kolléga#1: Bocsáss meg, de nekem is mennem kell!
Professzor: Viszont, akkor neked is további kellemes és szép napot!
Elbúcsúznak, és a Professzor megfordul. Tesz pár lépést és megcsörren a telefonja.
Diák#8: Tanár Úr! Minket is beszervezne ebbe a kutatásba? Minket is eléggé leterheltek. Olvassuk el emezt, olvassuk el amazt holnaputánra….
Professzor: (a telefonját keresi) Tudja, hogy erre mit szoktam mondani? (felnéz egy pillanatig) Azt, hogy egy egyetemista akármit képes megtanulni, ez esetben, elolvasni, ha megtudja, hogy a következő napon vizsgája lesz! De, miért is ne! (még mindig kutat) Mondja meg a hallgató társainak, hogy ők is értesüljenek erről! (kiemeli a zakója zsebéből a telefont) Most viszont elnézést! (a füléhez rakja) Hálló?
Orvos: Jó napot kívánok! Ugye Ön az a professzor, aki tegnap féltizenegyre kapott időpontot a szűrésre?
Professzor: Igen? Doktornő?
Orvos: Köszönöm, hogy felvette! Már többször is próbáltuk elérni, innen a központból önt, de… valami oknál fogva nem volt kapcsolható.
Professzor: Mondja! Talán csak nincs valami baj?
Orvos: Attól tartok… (vészjósló hangon)
Professzor elkomolyodik, és a távolba mered az izgalomtól.
Orvos: … A szűrővizsgálat kiderítette, hogy az Ön tüdejében, a pneumokardinális részen, növekvő tendenciájú karcinóma terjed.
Professzor: (félve) Karcinóma? Tulajdonképpen ez… mit is jelent? Mit-mit-mit vonz magával?
Orvos: (sóhajt egyet, majd sajnálva folytatja) Ez… egyszerűbben annyit tesz, hogy önnek egy gyorsan terjedő, a szűrés alapján, előrehaladott tüdőrákja van.
Professzor a közönséget nézi végig, arca megdöbbenést és egyelőre a tény el-nemfogadását,
kételkedését mutatja. Egy lámpa lekapcsolódik.
Orvos: Uram! (szünet) Mi szeretnénk, sőt! Akarunk magán segíteni! De azt csakis akkor tudjuk, ha a további kivizsgálásig a kórházban marad…
Professzor végigsimítja a kezét a tarkóján, mintha egy hatalmas teher nyomná azt.
Professzor: És… (kicsit remeg a hangja) van esetleg arra nézve valami kis esélyem, hogy… (nagy lélegzetet vesz) hogy… ez elmúljon?
Orvos: Uram! Nézze… (sajnálkodva) Én nem nagyon szoktam hazudozni, főleg nem a pácienseimnek. De… be kell vallanom, hogy nem tudom. Az előrehaladottságtól függ minden. Ha már a teljes pneumokardinális részen elterjedt és áttétes is, akkor…
Professzor: Ez nem igaz! (kételkedve, egy lámpa lekapcsolódik)
Orvos: (hallja a hangján, hogy ideges lesz a páciense) Uram… (próbálja nyugtatni)
Professzor: Ezt nem hiszem el! (a táskát megrázza a kezében)
Orvos: Uram… nyugodjon meg!
Professzor: Nyugodjak meg?! Heh! (szemrehányó kis nevetés) Há’, nem maga rákos!
Orvos: Uram… visszajön a rendelőbe, elvégzünk pár mérést, és tisztább képet kapunk az egész tüdejéről! Ez egy kétes állapot…
Professzor kezd lenyugodni.
Professzor: (azalatt mondja magának, míg Orvos hozzá beszél) Jól van. (mély lélegzeteket vesz) Nyugodj le, jó?! (biztatgatja magát)
Professzor: Doktornő! (közbevág) Mondja meg az igazat… a képen látott daganat eltávolítására van egyáltalán valamilyen eszközük?
A doktornő hezitál egy kicsit.
Orvos: Nincs. (csend) Viszont ha eljön…
Egy újabb lámpa lekapcsolódik. Professzor a válaszra kikapcsolja a telefonját és bosszúsan
lemegy.
5. jelenet
Professzor érkezik, maga elé mered. Feleség ül középen, felnéz, érdeklődve figyeli a férjét. Professzor némán pakol, leül, és döbbenten maga elé mered. Csend. Feleség gyanakodva figyeli.
Feleség: Mi történt? (csend) Drágám... van valami baj? (hosszabb csend, végül Feleség zavartan elvigyorodik) Legutóbb, mikor ezt játszottad... előléptettek. (hosszú csend, Feleség türelmetlenül, nevetésre állt szájjal figyeli) Jaj, ne már! Ki vele, mi van! Fizetésemelést kapsz? (csend) Jó, ha máshogy nem megy, találgatok. Nem fizetésemelés... akkor plusz szabadság? Hú, de jó lenne egy kis nyaralás a családnak! ...Nem. Nem szabadság... akkor valami díj? Kitüntetnek? Oh, mennyire jó lenne, ha-!
Professzor: (közbevág) Rákos vagyok.
Hosszú szünet. Feleség arcára lassan ráfagy a mosoly.
Feleség: Rákos? Te?
Professzor: Én.
Feleség kétségbe esik, könyörgően néz a férjére.
Feleség: Hogyan? Mikor? Hiszen nem is-!
Professzor: Tudom. Nem tudom... Tegnap.
Csend.
Feleség: Én ezt nem értem. Hogy lehet? Hogy tudtad meg?
Professzor: Az éves szűrésen derült ki. Nincs két órája, hogy felhívott az orvos.
Feleség: Nem is mondtad, hogy szűrésen voltál!
Professzor: Minek mondtam volna? Soha semmire nem volt jó!
Feleség: Hát tessék, most jó lett valamire!
Szünet.
Feleség: (nagyot sóhajt, feláll) Túléljük.
Professzor: (keserűen elmosolyodik) Ezen nem tudsz szépíteni. A szervezetem lassan felemészti önmagát.
Feleség: Fenébe az önsajnálattal! (nyugodt hangnemre vált, letérdel Professzor elé, és megszorítja a kezét) Ide figyelj: nagyon sok mindenen vagyunk már túl. Ezt is átvészeljük valahogy.
Professzor: Nincs gyógymód.
Feleség: Van három gyönyörű gyerekünk. Érdemes élni...!
Professzor: Kétes az állapotom.
Feleség: Ez nem jelent semmit. Ha az orvos nem mondott biztosat, akkor nem kell aggódni! Fölösleges!
Rövid csend.
Professzor: Furcsa... ez a fölösleges szó. Egészen másképp hangzik. ...fölösleges... fölösleges...
Feleség: Kérlek, hagyd abba.
Professzor: Fölösleges... olyan... csodálatos... olyan pontos képe az életnek.
Feleség: Hagyd abba! Nem hallod, mit beszélsz?
Professzor: (felcsattan) Dehogynem! De téged is hallak! Úgy csicseregsz itt, mintha a tízórairól csevegnénk! Mintha csak a cukrot hagytam volna ki a kávémból! Hát képzeld, most ennél komolyabb a tét! Mi lesz, ha holnap nem leszek veletek? Mi lesz a postával, amit mindig én hozok be? Mi lesz a biciklikerekekkel, amiket mindig én fújok fel? Kinek az ingét vasalod majd naponta? Ki mellett ébredsz fel? És kinek adnak a gyerekek jóéjt puszit a mese előtt?
Feleség: (visszafojtva a hangját, nyugalmat színlelve) Képzeld, pontosan tudom, milyen komoly a tét.
Professzor: Akkor ne nyugtatgass engem, kérlek! Csak hagyj békén! Most az egyszer ne analizálj!
Professzor kirohan, Feleség összetörten a székbe zuhan.
Feleség: Istenem, segíts, kérlek!
Feleség maga elé meredve ül az egyik oldalon, míg a háttérben Professzor a táblára ír vadul,
nagy mozdulatokkal.
Professzor: (maga elé morogva néha-néha) Kell lennie megoldásnak! Itt a pi. Akkor a sugár maga... 50-szer 12... Gyököt vonva... ez a hatvány itt nem stimmel. De akkor... Jó, ha a pihez egy cosinust rendelünk... akkor máris... ez a függvény nem lesz pontos. "A"-ból "b"-hez hogyan juthatunk el, hogyha az út a fény... Kérdés, hogy a fény-e az út... az út-e a fény... vagy az is csak egy pont a síkban? Eszement... Áh, a csudába! Ennek soha az életben nem lesz eredménye! (egy lámpa lekapcsolódik) Soha... talán sosem jutok el a megoldásig... pedig már nincs sok hátra...
Zavartan ott hagyja a táblát, és elmegy.
Feleség ül másik oldalt magába roskadva. Most már látszik rajta, milyen mélyen érintette a rossz hír, de még így is próbál pozitívan gondolkodni.
Feleség: Nem értem… miért pont az én férjemmel történik ez…? Miért pont velünk…? Úgy félek… (hosszabb szünet) Nem baj… még biztos van remény… hiszen az orvos is azt mondta, hogy… (mondaná még tovább, de cseng a telefon, jó hírért epekedve felkapja)
Igen?
Orvos: Jó estét! A férjével szeretnék beszélni! Én Dr. …-
Feleség: (reménykedve) Ön az, doktornő? (kicsit lelkesen, mintha jó hírt várna) A férjem most elég elfoglalt. Én nem segíthetek?
Orvos: Azt hiszem, ezt neki kéne elmondanom… de sajnos egy óra múlva egy konferencián kell megjelennem. (hosszabb szünet) Megérkezett a laborvizsgálat eredménye… (szünet) Sajnos a férje állapota súlyosabb, mint gondoltuk…
A feleség félbeszakítja.
Feleség: Ez mit jelent?! Tovább fog tartani a gyógyulás? (kétségbeesetten, majdnem sírva, hiszen már sejti, hogy a férje meg fog halni)
Orvos: Nem, asszonyom… a férjének nagyon előrehaladott az állapota… (szünet) Sajnos… azt kell mondanom… már csak körülbelül egy hónapja van hátra…
A feleség csak hallgat, a könnyeivel küszködik.
Orvos: Ha bármiben segíthetek… Mindig elérhető leszek… (várja, hátha mond valamit a feleség, majd folytatja) Sajnálom, hogy ezt tőlem, így, telefonon kellett megtudnia… (újabb hosszabb szünet) Hát akkor… nekem mennem kell. A viszont hallásra…
Leteszi a telefont. A megszokott búgó hang még egy kis ideig hallatszik, mert a feleség nem
nyomta ki, csak lóg a készülék a kezében, majd leteszi és döbbenten, hitetlenül mered maga
elé.
Feleség: (Holtsápadt, lassan megnyugszik. Vesz egy mély levegőt, megtörli a szemét, majd feláll.) El kell mondanom neki…
Felsóhajt, elindul a dolgozó felé, de amikor belép, a helyiséget üresen találja. Az előszobába
siet, de Professzor kabátját sehol sem látja. Körülnéz még a színen, majd kimegy.
6. jelenet
Professzor a gondolataiba mélyedve gyalogol az utcán. Kabátját összehúzza magán, fel sem pillant. Betlehemesek jönnek szemben, karácsonyi énekeket énekelnek, vidáman megindulnak Professzor felé, aki el akar menni közöttük, de megállítják.
Betlehemes#2: Hadd adjuk hírül a világnak,
Hogy a szent szűznek, Máriának
Kisjézus született az éjjel,
Mocskos istállóban.
Betlehemes#3: Zengje szívünk, zengje ajkunk,
Megváltó Urunk, fejet hajtunk!
Kicsi és törékeny a szalmán,
Bárányok között fekszik!
Betlehemes#4: Ó, merre indul a pásztornép?
Angyali dalra merre lép?
Csillag tündököl az égen,
Betlehemi sötétben a fény!
Professzor: Köszönöm, most akkor... (pénzt vesz elő, és kiosztja a betlehemeseknek) Menjetek tovább. Mások is hallani szeretnék a verseket. Köszönöm!
Betlehemes#1: Hé! Még nincs vége!
Professzor: Kérlek, hagyjatok most magamra! Egyedül szeretnék lenni.
Betlehemes#5: (felemeli a hangját)
Bölcsek a messzi napkeletről
Sietve jönnek. És énektől
Visszhangzik a kastély,
Heródes félelme nagy.
Professzor elindul az ellenkező irányba.
Betlehemes#6: Ó kicsi fiam, kisded Jézus,
Látod, elebéd omlik a koldus.
De nézd, arany, tömjén, mirha is vár,
Bölcsek is jöttek, te király vagy!
Professzor: (ingerültebben, nyomatékosan) Köszönöm, nekem egy ideig elég lesz... mindenféle maszlagból! Szeretném élni az életem!
Betlehemes#1: Olyan nehéz lenne meghallgatnia a műsorunkat, hö? Három hete próbálunk rá!
Professzor: (keserűen) Ez látszik.
Betlehemes#2: (Betlehemes#1-hez) Gyere, menjünk! Hagyjuk!
Betlehemes#1: Nem. Na ide figyeljen! A maga érdektelen, istentelen fajtája miatt olyan a karácsony ma, amilyen! Csak egyszer kéne meghallgatnia a történetet! Azt hiszi, ha homokba dugja a fejét, eltűnik Isten is, a karácsony is, meg a maga porszem hite az űrbe vagy a káoszba?
Professzor: Igazából engem ez most nem igazán érdekel...
Betlehemes#1: Mesélek akkor valami mást! Tudta, hogy karácsonykor van az év legsötétebb napja? Na, hát ez azért van, mert az a szemernyi érzés is eltűnik ilyenkor az emberekből, ami máskor azért ott pislákol! A maga fajtája kiöli az ünnepből a fényt! Maguk miatt üres és szentségtelen a Megváltó születésének emléke ma! Jól tenné, ha a sötétben néha felkapcsolna egy kis lámpát, mert akkor nem ütközne folyton a falnak! Adhatok egy testvéri tanácsot? Egyszer csapja föl a Bibliát, már ha tudja, mi az, és olvassa el János evangéliumából a Világ világossága részt! Higgye el: nem fog fájni! - Menjünk!
Professzor válasza előtt, Betlehemesek tovább indulnak sértődötten, és beleütköznek
Diák#1-be, aki jegyzetekkel lohol éppen.
Betlehemes#2: Hadd adjuk hírül a világnak,
Hogy a szent szűznek, Máriának
Kisjézus szül-
Diák#1 sietve, illedelmesen közbevág.
Diák#1: Elnézést, most rohannom kell. De holnap is erre jövök, akkor szívesen meghallgatom Önöket.
Betlehemesek eloldalognak, dalolnak, míg Diák#1 észreveszi Professzort, és odarohan hozzá,
lelkesen.
Diák#1: Professzor úr! Várjon! (belekapaszkodik és visszahúzza, liheg) Nézze! Itt van minden! Megcsináltam!
Professzor: (értetlenül, csodálkozva, fáradtan néz) Igen? Mit?
Diák#1: A sejtése! Bebizonyítottam! Kész! Megvan a megoldás!
Professzor: (döbbenten suttog) Lehetetlen...
Diák#1: Mégis sikerült! (előkotorja a lapokat, és mutogat rajta) Ha a pit itt helyettesítjük az "a" köbével, akkor megkapjuk a "b" hét-kilencedét. És akkor máris egyenlő a két oldal!
Professzor az ábrát figyeli némán.
Diák#1: (csillogó szemmel) Ugye jövőre is kapunk hasonló feladatokat?
Professzor: (oda sem figyelve) Persze-persze... (hosszan nézi az ábrát) Talán... ez... ez jó. Ez... tudja, mit? (egy lámpa felkapcsolódik) Jöjjön velem! Megnézzük!
Lelkesen elindulnak ki, míg Diák#1 folyamatosan elhalva magyaráz.
Diák#1: És akkor a cosinus sem olyan formában szerepel, mint a pi értéke, hanem mint egyszerű szorzat! De így felvetődik a kérdés, hogy az "a" változó lehet-e...
7. jelenet
Otthon. Feleség az asztalnál ül, kezében szorongatja a telefont, megörül a férjének, de
elbizonytalanodik a diák láttán.
Feleség: (fojtott hangon, erőltetett mosollyal) Szervusz!
Diák#1: Jó estét kívánok!
Professzor: (lelkesen odarohan feleségéhez és homlokon csókolja, majd tovább siet, diák a nyomában) Sietek.
Feleség: Lenne valami...
Professzor: (hátrakiált) Majd később!
Feleség: Fontos lenne!
Professzor: Majd!
Professzor és Diák#1 hátramennek a táblához, Feleség kivonul.
Professzor másolja a lapról a táblára az egyenletet, Diák#1 magyaráz közben. Professzor
elbizonytalanodik.
Professzor: Ez itt biztosan egyenlő?
Diák#1: Egyenlőnek kell lennie. Vagy húszszor leellenőriztem. Hibátlan.
Professzor: (bizonytalanul) Valami nem passzol. Talán ezen az oldalon. Itt, látja?
Diák#1: (közelebb hajol a táblához, hosszan figyeli, majd a lapokba néz) Pedig jó volt.
Professzor: Túl sok a zárójelen belüliek értéke. Ez így nem fog kijönni.
Diák#1: Nem értem... Otthon még tökéletes volt!
Professzor: Ne aggódjon! Mint már említettem: furcsa lenne, ha mind zseninek születnénk. Nem alakul mindig minden úgy, ahogy előre terveztük... Ettől még nagyon jó munkát végzett. És örülök, hogy foglalkozott a feladattal. Maga volt a leglelkesebb a csoportból. Ez nyilván megér önnek egy jelest.
Diák#1: (csendesen, bizonytalanul) Tanár úr... én valójában... Köszönöm. De nem a jegyért csináltam. Ez a téma nagyon érdekel! Tudja, én lelkészcsaládból származom. Otthon semmire nem kaptam egy kézzelfogható, bizonyítható választ. Folyton csak a "Higgy, és minden sikerül!" és az "Úr majd megsegít, bármi történik!"-től zengett a parókia. És én akkor, gyerekként eldöntöttem, hogy reális válaszokat fogok adni. Olyat, ami érthető és világos. Bizonyítható. És fizikus szakra jelentkeztem. ...Három éve nem voltam otthon... (csend) Én válaszokat akarok. Ennyi az egész.
Professzor: (kis hallgatás után) Ki ne szeretne válaszokat...
Rövid szünet.
Diák#1: Akkor… megyek is.
Diák#1 indulni készül, Professzor megállítja.
Professzor: Várjon! Vannak másféle kérdések is.
Gyerek#1 érkezik, egy könyvvel a kezében.
Gyerek#1: Apu! Tudsz nekem segíteni ebben?
Professzor: Mindjárt. Várj egy kicsit. (Diák#1-hez) Mit gondol arról... nem mint tudós... mint magánember, hogy az élet múlandó?
Gyerek#1: Nézd, ezt nem értem!
Professzor: Egy pillanat.
Diák#1: (zavartan elvigyorodik, hosszan figyel) Erre én nem tudok jól felelni... maximum a családom. (kis szünet, komolyan) A tanár úr nagyon jó tanár. Jövő félévben mindenképpen felveszem az elméleti szakszemináriumát! Viszont látásra! Kellemes ünnepeket!
Diák#1 el. Professzor ott marad, Gyerek#1 fürkészve figyeli az arcát, komolyan szól hozzá.
Gyerek#1: Apu, beteg vagy?
Professzor: (döbbenten néz) Honnan veszed?
Gyerek#1: Sápadt az arcod.
Professzor válaszra nyitja a száját, de Gyerek egy vállat vonva folytatja.
Gyerek#1: (lelkesen sürgetve) Tudsz segíteni?
Professzor: Inkább holnap. Most kicsit fáradt vagyok.
Gyerek#1 bólint, és csalódottan eloldalog. Professzor a táblát figyeli.
Professzor: Nem értem.
Professzor lassan el.
8. jelenet
Professzor érkezik, Feleség középen járkál fel-alá. Mikor meglátja a férjét, megragadja a
karját, és hosszan figyeli. Feszült csend.
Feleség: Van valami, amit el kell mondanom.
Professzor: Akkor... mondd.
Csend.
Feleség: Felhívott az orvos.
Professzor: És? Üzent valamit?
Csend.
Feleség: Ez így... olyan nehéz! (sírásközeli a hangja) Az egész. Ez a fergeteg, amit eddig az életünknek neveztünk, most pillanatok alatt semmivé foszlik! Miért? Mivel érdemeltük ezt ki?
Professzor: Hé, nyugalom! Semmi baj! Nézz rám! Jól vagyok!
Feleség: Persze. Még! De mi lesz holnap? Vagy egy hét múlva? A gyerekek is látják, hogy valami nincs rendben. Mégis titkolózunk előttük, mint a bűnözők. Olyan megalázó!
Professzor: Várj! Mi történt?
Feleség: Semmi. Én csak...
Professzor: Mit üzent az orvos?
Csend.
Feleség: Nem fogsz meggyógyulni. (egy lámpa lekapcsolódik)
Csend.
Professzor: Tudom.
Csend.
Feleség: (furcsállva néz rá) Honnan tudod?
Professzor: Éreztem. (még egy lámpa lekapcsolódik)
Csend.
Feleség: Jaj, mi lesz velünk nélküled? (Professzor nyakába borul) Hogyan fogunk elengedni? Azt hittem, törhetetlenek vagyunk... és így kellett rájönnöm, hogy a családunk nincs acélból, csak legfeljebb szétporladó agyag...!
Professzor: Túléljük. Nagyon sok mindenen vagyunk már túl - ezt is átvészeljük valahogy. Te mondtad. És igazad volt.
Csend.
Feleség: Olyanok vagyunk, mint egy lámpa. A hit apró lámpásai... És az én fényem, úgy érzem, lassan kialszik. Nem látok reményt... lassan nem látok semmit.
Professzor: De itt vagyunk. Még mind itt vagyunk.
Feleség: (csendesen) De te... (elakad, majd ijedten, halkan) Úristen, nem lesz több közös karácsony... nem lesz több közös... semmi. Egy hónap...
Csend. Utolsó lámpa is lekapcsolódik.
Professzor: Tudom.
Professzor és Feleség elalszanak. Pokrócot magukra terítenek. Csend.
9. jelenet
Gyerek#1 jön, kezében zseblámpa, óvatosan, halkan közeledik a szüleihez. Hozza a könyvét
is. Néha átpásztázza a nézőket, mintha keresne valakit. Majd megakad a fény Professzoron,
és odasiet hozzá lábujjhegyen, ébresztgeti.
Gyerek#1: Apu, apu!
Professzor: (félálomban) Tessék? Mi történt?
Gyerek#1: Apu, ezt nem értem.
Professzor: (álmosan felül) Te még nem alszol?
Gyerek#1: Ez a rész... mit jelent?
Professzor: Késő van...
Gyerek#1: Légyszi! (durcásan) Úgysem fogok addig aludni, míg nem mondod el.
Kis szünet, elmosolyodik.
Professzor: Na, mutasd!
Gyerek átadja Professzornak a könyvet, és a zseblámpát fölé tartja. Szünet.
Professzor: (csodálkozva) Mi ez?
Gyerek#1: Gyerekbiblia. Anyu szokott belőle mesélni este.
Professzor: És ez?
Gyerek#1: A világ világossága.
Kis szünet.
Professzor: Jézus azt mondja: Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben, de övé lesz az élet világossága. (szünet) Ez még nem neked való.
Gyerek#1: De engem érdekel!
Professzor: Túl bonyolult. Még nem fogod megérteni. Nem is értem, hogyan tehetik bele egy Gyerekbibliába. Ki adta ezt ki? (lapoz a könyvben)
Gyerek#1: (kicsit durcásan) Apu! Te is olyanokon gondolkozol, amiket nem értesz... én is ilyen vagyok!
Csend.
Professzor: Ez a rész arról szól, hogy Jézus, a Megváltó eljött az emberekért. Azok, akik bíznak abban, amit ő mond, és követik a szavait, azok felfedezik a halála mögötti szeretetet. A feltámadás csodáját és a megváltás örömét. Mert az, aki hisz benne, sosem veszhet el. És halála után az örök élet vár rá. A mennyországban.
Rövid csend.
Gyerek#1: De szép... Jézus a világosság? Ő a fény? ... Mint egy villanykörte?
Professzor: (elmosolyodik) Nem... tudod... ez nem olyan fizikai dolog, mint ahogy te itt vagy... vagy ahogy ez a zseblámpa világít, hanem... több ennél...-
Elakad a szava, és döbbenten néz.
Professzor: Elkérhetem a lámpát?
Gyerek#1: Igen... de, apu-
Professzor: Köszönöm. Majd reggel visszaadom.
Gyerek#1: De-!
Professzor elrohan, sötétség.
10. jelenet
Professzor a táblához érkezik. Letörli az eddigieket, és zseblámpával írja az egyenletet,
magában mormog, számol. Közben Gyerek#1 hangja hallatszik.
Gyerek#1: Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem! De a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám! Vigyázz kedves szüleimre, és az én kis testvérkémre. Hogyha a nap újra felkel, csókolhassuk egymást reggel... (elakad)... Légy szíves, vigyázz apura, mert ő most nagyon rosszul van. Nem mondja el, de én tudom. És vigyázz anyura, mert ő sem mondja el... de nagyon nehéz most neki. Apu azt mondta, hogy Te vagy a világ világossága. Azt akarta, hogy lássam, elhiszi, amit mond, pedig nem... Nem hiszi, hogy te magad vagy a fény és mi kicsi lámpások a sötétben... mint egy mécses vagy egy zseblámpa vagy hasonló... Világítunk, mert tudjuk, hogy velünk vagy. ... De javíts ki, ha tévedek... nem azoknak kéne igazán hinni benned, akik rosszul vannak? Vagy félnek? Nem? ... Én egyébként nem félek. Csak a sötéttől egy kicsit. Meg attól, hogy valami történik apuékkal. Meg hogy a hugi nem kapja meg a lovat, amit annyira kért az angyaltól... akkor nagyon hisztizni fog. ... De ha igazat mondtál - és nekem eddig nem hazudtál... akkor, amikor Jézus megszületett, eljött a fény a világba. És nincsen sötét. Talán ezért nem félek most... Ne hagyd, hogy sötét legyen! Ne hagyd aput! Ne hagyj félni és ne hagyj egyedül! Ámen.
Professzor: (lelkesen felkiált) Megvan! Kész!
Mikor épp átnézni kezdi, a zseblámpa hirtelen lemerül.
Professzor: Na, mi lesz már? Gyerünk! ... Pont most merülsz le? Na! (rázza a zseblámpát, de semmi sem történik) Hé!
Csend. Professzor magába zuhan.
A mobiltelefon megcsörren, amit Professzor felkap. A telefon mellé rakja a lámpáját is.
Professzor: Hálló, tessék!
Orvos: Szép jó estét kívánok! A professzor Urat keresném. Én Dr. …
Professzor: Doktornő! Felismerem a hangját!
Orvos: Zavarhatnám egy percre, ígérem nem bánja meg!
Professzor: Csak nyugodtan!
Orvos: Örömmel szeretném közölni, hogy a Karcinóma Plexiforme Kutató Részlegünk áttörést ért el a daganatos betegségek visszaszorítása terén.
Professzor: Ami azt jelenti, hogy? (várva a választ kíváncsian)
Orvos: Most, nemrég telefonáltak nekem, hogy sikeresen tesztelték állatokon és a kezelés kész az emberi alanyok, mondjuk így, fogadására is.
Professzor: Ezt nem mondja komolyan!
Orvos: De! És ami azt illeti, bátorkodtam magát beírni holnapra, a legelső műtétre.
Professzor: Csodálatos! Remek! Rendkívül köszönöm!
Orvos: Igazán nincs mit! Viszont holnap nem ehet semmit a műtétig, és utána sem, legalább hat óráig!
Professzor: Az már nem fontos! Nagyon köszönöm! Még egyszer!
Orvos: Ez csak természetes! Segítünk, ahol tudunk! Viszontlátásra holnap!
Professzor: Jóéjszakát! És köszönöm még egyszer! (lerakja a telefont és felemeli a zseblámpáját a telefon mellől; vidám) Istenem… (felnéz az égre boldogan) …köszönöm.
Professzor kezében akadozva bár, de felkapcsolódik a lámpa, és boldogan oda sétál a
táblához.
Professzor: Itt a feltétel az, hogy a limez tart a végtelenhez… vagyis nem egyenlő a pi-szer cosinus delta köbével. Ennek függvényében a sugár marad 50-szer 12… gyökvonás, blabla… a hatvány jó… a pi-kettedhez sinust rendelünk… a függvényem pontos… jó… az ”a” egy állandó, helyes, oké… A fény lesz az… biztos! Az lesz az út! (távolabb megy, hogy teljesen átnézze, közben helyesel magának) Igen… semmi kétség! Így tökéletes a képlet! (elmosolyodik)
Lassan, egyenként kapcsolódnak fel a lámpák.
11. jelenet
Két hónap múlva. Ismét óra az egyetemen, diákok ugyanúgy ülnek, mint az első jelenetben.
Professzor érkezik.
Professzor: (vidáman) Akkor viszont látásra! Örülök, hogy ismét együtt dolgozhatunk.
Rövid szünet. Diákok pakolnak, elindulnak kifelé. Néhányan bizonytalanul megtorpannak az
ajtóban.
Professzor: Van valami kérdésük, amit nem tudnak magukba fojtani a következő óráig?
Diák#5: (vigyorogva) Tényleg mindenki ötöst kapott előző félévben az ön hallgatói közül?
Professzor: Hm... nos, ha tényleg tudni akarja, igen. De csak, mert mindenki elvégezte a feladatát. (mosolyogva Diák#1-re néz, majd a többiekre) Igen?
Diák#6: (reménytelin) Idén is így lesz?
Nevetés fut végig a diákokon.
Professzor: Az csakis önöktől függ.
Diákok vidáman tovább mennek.
Professzor: (gyorsan utánuk kiált) Jövő hétre olvassák el a könyvből a 321. oldaltól az 503. oldalig terjedő szakaszt!
Fájdalmas hangokkal Diákok eltűnnek, csak Diák#1 marad a teremben, míg Professzor a
táblát törli.
Diák#1: Tanár úr!
Professzor: (meglepetten hátra fordul) Igen?
Diák#1: Rájött az egyenlet-?
Professzor: (közbevág) Az egyenlet hibás volt. (lélegzetvételnyi szünet) Lehetetlen lett volna bizonyítani – más formára volt szükség.
Diák#1: De az hogy-?
Professzor: Az alap probléma az volt, hogy rossz halmazzal dolgoztunk. Nem megoldható, ha a tagjai nem valósak.
Diák#1: Jó de...
Professzor: Úgy értem... hogy ez a fényegyenlet nem fizikai-tudományos probléma. Modern léte lehetővé teszi, hogy újszerűen közelítsük meg.
Diák#1: Értem, de hogyan?
Rövid szünet.
Professzor: Azt mondta, hogy szeretne bizonyíthatóvá tenni mindent. Hogy a családja hátráltatta ebben... Nézze csak!
Professzor felírja a táblára: Hit = fény + remény.
Diák#1: Ezt nem értem... ennek mi köze a fizikához?
Professzor: Nézze meg jól. A fizika az élet működési alapelveit írja le, azokkal dolgozik. Ez a képlet megállja a helyét az élet működési elvei között. Hit nélkül nincs élet, ahogy a fény és a remény együttesen ez életet jelenthetik.
Diák#1: Bocsánat, ez nekem nagyon elvont...
Professzor: Arra gondolok, hogy a családjának is van köze a fizikához. Csak kérdezzen rá.
Csend.
Diák#1: (kínosan mosolyogva) És hogyan tudja bizonyítani?
Professzor: (felírja: hit - fény = remény; hit - remény = fény; hit = fény + remény) Ennyi az egész. Összeadás és kivonás.
Diák#1: (nagyon bizonytalanul, és kicsit bizalmatlanul) Ühüm...
Professzor: Érti? (csend) A fényegyenletem alapján: a hitünket a fény jelenti (akár szimbóluma is lehet), és maga a hit a reménnyel együtt élhet igazán. Ezt úgy bizonyíthatjuk: Ha a hitünk elveszti a fényt – a fényét, a sötétségben legfeljebb már csak a remény maradhat, de az néha kevés. Vagy ha a reményt veszítjük el, csak a fény lehet a megoldás. Olyan, mint egy végtelen, időtlen igazság.
Rövid szünet.
Diák#1: Nem akarok akadékoskodni, de ez nem teljesen meggyőző. Ezt nem úgy hívják, hogy filozófia?
Professzor: (átnézve a képet, kis szünet után, szórakozottan) Áh, jó hogy mondja! Ez még hozzá tartozik. (felírja: fény = Jézus)
Diák#1: Fény = Jézus…? Oké, most már tényleg nem értem, mi köze van a fizikához...
Professzor: Tudja, mit? Menjen haza, és kérdezze meg. Örülni fognak.
Diák#1 csodálkozva néz, majd bizonytalanul elindul az ajtó felé.
Diák#1: (visszafordulva) Köszönöm.
Professzor pakol, bólint, de nem mond semmit. Diák#1 el. Csend.
Professzor: (elmosolyodik) Pedig mennyire egyszerű! (büszkén a táblára néz) ... Tökéletes.
Professzor felkapja a táskáját, és kimegy.
- VÉGE -
