XX. századi egyházatyák: Barth

Az első világháború kezdetén a svájci származású lelkész, Karl Barth nem értette a világot (1886-1968). Nem csak a nacionalizmus újbóli felvirágzása tette kételkedővé, hanem korának teológiai gondolkodói is: Az olyan hírességek, mint Adolf von Harnack, aki 1914. szeptemberében vezető tudósokkal, művészekkel és írókkal együtt kiáltványban nyilatkozott, a háborús vezetéssel kapcsolatban szolidaritásáról. Többek között épp ezek miatt a történések miatt széttört Barth belsejében a nagy teológiai rendszerekben való hit. Szellemi forradalmár lett, mások számára pedig egyenesen a XX. század egyik leghíresebb egyházatyává lépett elő.

Karl Barth 40 évvel ezelőtt, 1968. december 10-én halt meg Bázelben, ott, ahol 1886. május 10-én, protestáns teológus dinasztia tagjaként a napvilágot is meglátta.
Szkepszise a liberális teológiával szemben és az úgynevezett kulturprotestantizmussal szemben már fiatal korában egyre nőtt, így kételkedni kezdett a XIX. század polgári teológiai irányzataiban. Teológia professzorként az 1920-as évektől kezdve Friedrich Gogartennel, Rudolf Bultmann-nel, Emil Brunnerrel és más teológusokkal együtt, kifejlesztette a dialektikus teológiát, amelyben Isten és ember, idő és örökkévalóság álltak a középpontban.
Barth többek között Bonnban, Göttingenben, és Münsterben tanított, és munkássága során radikálisan szakított azzal a teológiai irányvonallal, amely Isten és ember között közvetíteni próbált, vagy amelyik az Isten és ember közötti távolságot csökkenteni próbálta.
”Isten az Isten” – mondta. Isten valami „egészen Más”.
Végső konzekvenciájában az emberek által kitalált vallások a hitetlenséghez vezetnek. Barth azonban biztos volt abban, hogy a Bibliára való pontos odafigyelés során az ember meghallhatja Isten szavát.

Ezeket az alapgondolatokat végül életművében a legapróbb részletességgel igyekezett kidolgozni, bár az Egyházi Dogmatika című műve befejezetlen maradt. A tizenkettő kötetet a teológusok ma is nagysága és az eredeti könyvkötés színe miatt csak egyszerűen a „fehér bálnaként” emlegetik.

Barth teológiájának paradoxonát azonban képtelen volt teljesen feloldani: „Nekünk teológusokként Istenről kell beszélnünk. Mi azonban emberek vagyunk, és mint ilyenek, nem beszélhetünk Istenről” – állította.
Barth több ezernyi nyomtatott oldalt töltött meg, hogy ezt a fent leírt önellentmondást megvilágítsa.

A protestantizmus általa végrehajtott új interpretációja a katolikus világban és az ökumenikus viszonyokban is visszhangra lelt. Barth spekulatív stílusa és a Bibliával szembeni kritika nélküli hozzáállása az új-ortodoxia képviselőinek oldaláról kritikai észrevételeket hozott.
”Alapvetően egész teológiám, egy lelkészek számára készített teológia” – magyarázta.

De a mindennapi emberek számára talán kevésbé érthető teológiája mellett az emberek ma már inkább a nemzetiszocialistákkal szembeni harca miatt emlékeznek rá. A Barmeni Teológiai Nyilatkozat szellemi atyjaként vonult be az egyháztörténelembe.

A történészek az 1934. május 31-én Wuppertal-Barmenben kiadott téziseket alapokiratként és morális legitimációként értékelik, amely hozzájárult ahhoz, hogy a német protestantizmus a második világháború után újra felépülhessen. A Barmeni Nyilatkozatban az evangélikus keresztények elhatárolódtak a náci állam ideológiájától. Az egyházi küzdelem központi dokumentumára az egész világon, de főleg a totalitárius államokban úgy tekintettek, mint a keresztény felszabadítási mozgalmak előképére.

Manapság sokan teológiája mellett érdeklődve tekintenek magánéletére is, annak szerelmi háromszögére. Barth feleségével, Nellyvel öt gyermeket nevelt, de mellette élénk érdeklődést tanúsított nála 13 évvel fiatalabb titkárnője, Charlotte von Kirschbaum iránt. Minden ellenállás és morális meghökkenés ellenére Lollót élettársaként igyekezett elfogadtatni családjában. Egy tanulmányban Suzanne Selinger pár évvel ezelőtt, Charlotte von Kirschbaumot kihúzta a nagy tanító árnyékából és feltárta titkukat. Selinger szerint az asszony nagy gondolkodó és feminista volt, akinek nagy hatása volt Barth életművére.

Barth az élet jó dolgait sosem tagadta meg: „A csinos nőket, a jó nedűket és az örökké égő pipákat életem végéig nagyra fogom becsülni” – írta egyszer Carl Zuckmayernek. Élete végéig azonban nem csak teológiailag és a magánéletben élt kettős életet. Sokan a kommunizmussal ápolt szoros viszonyát róják fel neki. „Vörös lelkészként” 1911-től az Aargau melletti Safenwilben, támogatta a munkásokat abban, hogy harcoljanak jobb életkörülményeik és magasabb fizetésük érdekében.

Manapság Barth az egyik legjelentősebb protestáns teológusnak számít.
”Kétségtelen, hogy irodalmi munkássága nem csak a teológiát változtatta meg alapvetően, hanem irodalmi téren nyújtott teljesítménye a XX. század legjelentősebb művei közé is bekerült” – magyarázza róla Eberhard Jüngel, teológus.

Az egykori szövetségi elnök, Johannes Rau (1931-2006) „az egyház tanítójaként” méltatta Barthot, és 100. születésnapján, 1986-ban egy anekdotával szórakoztatta az egybegyűlteket.
”Barthot egyszer megkérdezték: ’Professzor úr, odafent találkozni fogunk a szeretteinket?’ Mire így válaszolt: ’Igen, de a többiekkel is!’