Hogyan segít Luther a gyakorlati bibliaolvasásban?

Létrehozás: 2010. június 10., 20:25 Legutolsó módosítás: 2010. június 10., 20:26

A révfülöpi Luther-konferencián, 2010. január 29-én elhangzott előadást közöljük. Forrás: Keresztyén Igazság, Új folyam. 85. szám, 2010. tavasz, 5-12.old. Szöveg: ifj. dr. Fabiny Tibor

Bevezetés

 

Ma egy művészetről fogok szólni. A Szentírás olvasása ugyanis művészet. Számos könyv, tanulmány jelent meg ilyen címen: „A Szentírás olvasásának művészete”[1]. Mint minden művészet, a Szentírás olvasása és értelmezése is egyszerre technika és egyszerre felülről kapott adomány, a Lélek ajándéka. Azt nem állítom, hogy e művészet értéséhez, elsajátításához, gyakorlatához semmilyen előképzettségre nincs szükség, de azt mondom, hogy nem ez a fontos, hanem a beállítódás, a lelkület. Azt is megkockáztatom, hogy ez olyan karizma, amit kérni kell.

Nagyon örülök a kapott címnek: „Hogyan segít Luther a gyakorlati bibliaolvasásban?”, hiszen a kérdésről tényleg csak azért érdemes beszélnünk, mert keresztény életünk egyik legfontosabb tevékenységéhez gyakorlati segítségre van szükségünk. Nem azt mondom, hogy „a” legfontosabb szelete ez keresztény életünknek, hiszen az imádság legalább ennyire fontos, s Jézus urunk tanítványai jól tudták, hogy még az imádságot is tanulniuk kell Mesterüktől. Hát mennyivel inkább tanulni kell a bibliaolvasás művészetét! Majd látni fogjuk, hogy a két tevékenység: a bibliaolvasás és imádkozás egymást feltételezve milyen szorosan összefügg. A mai előadó bevallja, hogy ő nem „mester”, hanem még maga is tanuló mind a bibliaolvasás, mind az imádság iskolájában. Mindannyiunk közös Mesterén túl azonban találkozott egy olyan emberi mesterrel, akitől az elmúlt években, évtizedekben sokat tanulhatott ezekről a kérdésekről. A ma esti mesterünk – maga is az igazi Mester alázatos tanítványa – a zseniális képességekkel megáldott 16. századi reformátor, Luther Márton.

Tény, hogy a Biblia olvasása elválaszthatatlan annak értelmezésétől, hiszen az értelmezés is egyfajta olvasás. Előadásomban nem akarok e kérdés részleteibe bocsátkozni, de mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet Ittzés Gábornak a közelmúltban megjelent füzetére, ami ezt a címet viseli: Christum treyben. Luther bibliaértelmezése a Szentírás könyveihez írt előszói alapján[2].  A szerző ebben számos olyan kérdést tárgyal, amelyről majd előadásunkban is szó lesz (pl. a törvény és az evangélium kapcsolata), de számos más kérdéssel nem lesz módunk foglalkozni. Két fontos szempontot azonban kiemelünk Ittzés Gábor írásából Luther írásmagyarázata kapcsán: az egyik a Biblia egységének gondolata, a másik az „Önmagát magyarázó Szentírás” lutheri elve.

Az első kapcsán írja Ittzés Gábor: „a két testamentum egysége Krisztusban adva van, a bibliamagyarázóknak mindössze felismerniük kell ezt a helyzetet. Nem az teszi összefüggővé a két szövetséget, hogy mindkettő Krisztusról beszél, hanem mivel mindkettő ugyanarról a Krisztusról szól, felfedezhetjük összetartozásukat. Más szóval Krisztus nem eszköze a Biblia egységének, hanem ő maga ez az egység.”[3]  

Az „Önmagát magyarázó Szentírás” – „Sacra scriptura sui ipsius interpres” – reformátori gondolatának kibontása Walter Mostert tanulmányára[4] épül, amely szerint Luther írásmagyarázata négy téves irányzattal küzdött, amelyeket – leegyszerűsítve – így summázhatunk: Róma (allegorizálás), zsidóság (literalizmus), rajongók (szubjektivizmus), humanisták (filologizmus). Luther, Mostert, illetve Ittzés szerint mind a négy téves értelmezés egy tőről fakad, ugyanis mindegyik a „saját lelkét” (sensus illetve spiritus proprius) akarja ráerőltetni a szövegre, az önmagát értelmező Szentírás viszont lerombol minden ilyen külső tekintélyt, s azok helyett élő viszonyt hoz létre az ember és Isten között. A teológia, s azon belül az írásmagyarázat feladata, hogy „szavába vágjon az igazság szavába vágóknak” (Róma, zsidóság, rajongók, humanisták), s hogy megszólaljon az evangélium, el kell hallgatnia minden külsődleges törvénynek.[5]

 

1. Luther hármas szabálya a Biblia olvasásáról

 

Luther Márton 1518. január 18-án a következőket írta Georg Spalatinnak:

„…tény, hogy a Szentírást sem a szorgalom, sem a tehetség nem képes feltárni. Ezért első feladatod, hogy imával kezdd, olyannal, melyben kéred, hogy ha Isten általad szeretne tenni valamit tulajdon dicsőségére, nem a tiédre, sem valamely más emberére, akkor irgalmasan vezessen be téged szavainak értelmébe. Mert az isteni igéknek nincsen más mesterük, mint maga az ige szerzője. Amint mondja: „mindnyájan Istentől tanítottak lesznek”. Teljesen le kell tehát mondanod a reményről, hogy szorgalmadat vagy tehetségedet siker koronázza, és csak a Lélek sugallatában bízzál.”[6]  

Huszonegy évvel később, amikor 1539-ben Wittenbergben kiadták német nyelvű írásait, Luther egy fontos előszót írt, amelyben Dávid tanítását ajánlja a 119. zsoltár alapján: „Taníts meg a Te rendeléseidre” (26, 33, 34), ill. „Szolgád vagyok, oktass, hogy megismerjem a te bizonyságaidat!” (125). Többek között itt fejti ki Luther híres hármas szabályát, hogy a Szentírás olvasásához az alábbi szempontok követésére van szükség: Oratio, Meditatio, tentatio.

 

1.1. Oratio (Imádság)

 

Tudnod kell, írja Luther, hogy a Szentírás olyan könyv, amely minden más könyv bölcsességét bolondsággá teszi, mivel a Biblián kívül nincs olyan könyv, amely az örök életről tanítana. (LW 34, 285) Essél ezért bátran kétségbe saját értelmed és okosságod miatt. Ezek révén ugyanis sohasem jutsz az örök életre, hiszen beképzeltségeddel megfosztod magadat és másokat is a mennytől, s akárcsak Lucifer, a pokol mélységébe zuhansz. Térdelj ezért le a benső szobádban, igazi alázattal és komolysággal, hogy Atyád az ő Fián keresztül adja néked az ő Szentlelkét, aki megvilágosít, vezet, és megérteti veled az ő igazságát. (LW 34, 285–6) Luther Dávidot állítja példának, aki imádságban kéri az Urat, hogy oktassa őt, hogy megismerje az ő bizonyságait” A Szentírást nem lehet az emberi értelemnek alárendelni, az nem olyan mint Aesopus meséi, amelyet a Szentlélek vagy imádkozás nélkül is meg lehetne érteni

 

1.2. Meditáció (Elmélkedés)

 

Luther szerint nemcsak az ember szívében kell forgatnia az olvasottakat, hanem „külsőleg” is ismételgetni kell a szavakat, a szöveget újra elolvasni, a kimondott és a leírt szavakat össze kell hasonlítani, s szorgalmas figyelemmel kell kutatni, hogy a Szentlélek mit akar azok által mondani. Figyeljünk arra, hogy ebbe soha se fáradjunk bele, s ne gondoljuk, hogy ezt elég csak egyszer-kétszer megtenni, sohasem leszünk jó teológusok, ha ezt megunjuk, éretlen gyümölcsként esünk le a fáról. Dávid is azért mondja újra és újra ebben a zsoltárban, hogy „…igen szeretem a te törvényedet, egész napestig arról gondolkodom” (97. vers), „Hajnal előtt felkelek, kiáltok hozzád; a te beszédedben van reménységem. Szemeim megelőzik az éjjeli őrséget, hogy a te beszédedről gondolkodjam” (147–148.vers) Luther nyomatékosan mondja, hogy Isten nem adja az ő Szentelkét az ő „külső” (eusserlich) igéje nélkül (LW 34, 286).

 

1.3. Tentatio (Anfechtungen, kísértések)

 

Miért van szükség erre a harmadik szempontra? Azért, írja Luther, mert ez tanít meg bennünket, hogy ne csak értelmünkkel, hanem saját tapasztalatunkkal is érzékeljük, hogy mennyire igaz, drága, gyönyörűséges, s minden emberi bölcsességen túlmutató bölcsesség az Isten vigasztaló igéje. Figyeljük csak meg a 119. zsoltárban, hogy Dávid milyen gyakran beszél ellenségeiről: „Még ha a fejedelmek összeülnek, ellenem beszélnek is; a te szolgád a rendeléseidről gondolkozik” (23.vers); „A kevélyek szerfelett gúnyolnak engem; nem hajlottam el a törvényedtől” (51. vers); „Vermet ástak nékem a kevélyek, akik nem a törvényed szerint élnek” (85.vers); „Vártam rám a gonoszok, hogy elveszessenek, de én a te bizonyságaidra figyelek” (95. vers); „Tőrt vetettek ellenem az istentelenek, de a te határozataidtól el nem tévedtem” (110.vers); „A fejedelmek ok nélkül üldöztek engem, a de a te igédtől félt az én szívem” (161.vers). Ha felismered, hogy „Felettébb tiszta a te beszéded, és a te szolgád szereti azt” (140. vers), s Isten igéje gyökeret ereszt benned, akkor azonnal támadásba lendül a Sátán (Anfechtungen), de te Isten igéjéhez tudsz fordulni. Némi szarkazmussal mondja Luther, hogy ő igen hálás a pápistáinak, hogy az ő ördögi dühöngéseik, üldözéseik révén annyi szenvedést okoztak neki. Akaratuk ellenére ugyanis jó teológussá tették őt, hiszen az ő támadásik nélkül nem lett volna az, aki lett. Vállalnunk kell tehát ezeket a kísértéseket, hiszen ezek által edződik, erősödik a mi hitünk. Ne arra sóvárogjunk, hogy mások dicsérjenek bennünket írásaink, könyveink, tanításunk, vagy éppen a prédikációink miatt. Az emberi hiúság és a büszkeség, a mások–mit–mondanak mértéke csak ostoba szamarakká tesz bennünket, minek eredményeként a mennyek országa helyett a pokol mélyében találjuk magunkat. A dicsőség sohasem a miénk, hanem egyedül Istené – fejezi be a német nyelvű írásaihoz írt előszavát Luther (LW 34, 288).

 

2. A hét „lutheri szabály” a zsoltármagyarázatok alapján Scott H. Hendrix értelmezésében

 

Egy neves amerikai Luther-kutató, egykori princetoni mesterem, Scott H. Hendrix Gettysburgben, egy 1977-ben rendezett Luther-kollokviumon a témánk szempontjából fontos előadást tartott arról, miként mutatkozik meg Luthernek a Szentírás tekintélyéről vallott felfogása zsoltármagyarázatának gyakorlatában[7]. Hendrix szerint Luther a Szentírásra nem úgy tekintett, mint egy matematikai tételre: „ez meg van írva, s mivel ez Isten szava, ez igaz”, hanem inkább úgy közelített a Bibliához, mint ahogy mi egy nagy műalkotáshoz. Felismerjük, hogy a műalkotás tekintéllyel bír, ha az igényt tart az életünkre. Nem formális tehát a Szentírás tekintélye, hanem ugyanúgy küzdenünk kell annak szövegével, amint egy nagy műalkotás szövegével is küzdünk, hogy annak jelentését megértsük. Akkor válik számunkra érvényessé annak tekintélye, ha – a küzdés eredményeképpen – a szerző inspiráltsága bennünk, az olvasóban is folytatódik. Hendrix tézise megvilágítása érdekében Luther hármas szabályát – Luther szellemében – hétté bővíti ki. Érdemes ezeket közelebbről is tanulmányoznunk, hiszen Luther nyomán a gyakorlati bibliaolvasásban segíthetnek bennünket.

 

2.1.Tanuld meg követni a modellt!

 

A 119. zsoltár példáiból is láthattuk, hogy a bibliaolvasásban és a bibliamagyarázatban a zsoltáros példája volt az etalon. Különösen is sokat jelentettek neki a zsoltárok a megpróbáltatások és az üldöztetések idején. 1530-ban írta a 118. zsoltárról: „Noha igen kedves számomra az egész zsoltároskönyv, akárcsak a teljes Szentírás, hiszen ez állandóan vigasztalás a lelkemnek, a 118. zsoltárba teljesen beleszerettem. A magaménak tartom, hiszen amikor sem fejedelmek, sem hatalmasság, sem bölcsek, sem tanultak sem tudtak segíteni nekem, ez a zsoltár hűséges társamnak bizonyult megpróbáltatásaim idején” (Hendrix, 147–148.old.). Luther számára különösen is kedves volt ez a vers: „Nem halok meg, hanem élek, s hirdetem az Úr csodálatos dolgait” („Non moriar sed vivam et narrabo opera domini” 17. vers). Noha Luther a zsoltároskönyvet nem nevezi szó szerint „műalkotásnak”, azt viszont írja, hogy a zsoltár keresztény élet művészetére tanít bennünket. „Keményen megostorozott engem az Úr, de nem adott át engem a halálnak” – olvassuk a következő, 18. versben. Luther számára ez a zsoltár saját győzelmi éneke. Ahhoz, hogy helyesen énekeljük, el kell feledkeznünk önmagunkról, s minden bajunk és nehézségünk ellenére az Úrba kell vetnünk bizodalmunkat. Lehet, hogy fáj nekünk, ha szigorú atyaként megfenyít bennünket a mi Urunk, de ő ezzel is nevel minket, gyermekeit. Az önmagunkról való megfeledkezés művészetét a Szentlélek tanítja nekünk. A Zsoltároskönyv – írja Hendrix – az a modell, amelyet követnünk kell. Az 1519-es második zsoltárelőadásaihoz írt előszavában írja Luther, hogy a Zsoltároskönyv nemcsak tanít, hanem mintát is nyújt számunkra: „Miként egy tanár, aki a diákjai számára levél és beszédmintákat készít, hogy azok a szüleiknek hogyan írjanak, Isten ebben a könyvben azt a nyelvet és lelkületet tárja elénk, amivel mi megszólíthatjuk a mennyei atyánkat, s megtanít bennünket, hogy utánozzuk ezt a mintát” (LW 14, 286, Hendrix, 149).

 

2.2.Kutasd szorgalmasan az Írásokat!

 

Három egymás melletti zsoltár alapján szóltunk eddig Luther bibliaolvasásáról. A 119. zsoltár a leghosszabb, hiszen 175 versből áll, a 118. zsoltár átlagos hosszúságú, hiszen 29 verset tartalmaz, a legrövidebb azonban a 117. zsoltár, amely mindössze két versnyi: ”Dicsérjétek az Urat mind ti pogányok; magasztaljátok őt mind a népek! Mert nagy az ő kegyelmessége mi hozzánk, és az Úrnak igazsága megmarad örökké. Dicsérjétek az Urat”. Bármennyire is rövid ez a zsoltár, tévednek azok, akik azt hiszik, hogy gyorsan elolvassák, azonnal megérthetik, mondja Luther. Luther beismeri, hogy magának is sokszor küzdenie kellett a felületes olvasás ellen, pedig az Írást nem lehet felületesen olvasni, hanem csak „félelemmel, alázattal és szorgalommal” (LW 14, 7, Hendrix 149). Hiába van nekem doktori kalapom, mondja, ha a Szentíráshoz fordulok, ismét gyermekké válok, s minden nap hangosan mondom a Miatyánkot, a Tízparancsolatot, a Hiszekegyet és a választott zsoltárigét. Nem mondhatom, hogy ezeket már tudom, jól ismerem, s a könyökömön jönnek ki, hiszen Isten igéjét sohasem lehet teljesen kimeríteni, s az Isten bölcsességének valóban nincs határa (Zsolt 147,5) (LW 14, 7, Hendrix 150). Luther itt érvényesíti a meditációról mondott szabályát. Az alapos magyarázathoz idő kell. Luther két évig magyarázta a zsoltárokat, amíg eljutott a 22. zsoltárig, s a 117. zsoltár második versének mélységét is nyolc oldalakon keresztül fejtegeti.

 

2.3. Alkalmazd az értelmezés eszközeit (használd az eredeti nyelveket!)

 

Egy nagy művésznek is el kell sajátítania technikai ismereteket, ahhoz, hogy formát öltsön a műalkotás, a Biblia magyarázójának is ezért hasznos tanulnia az eredeti nyelveket. Még a reformáció előtt Luther kétszer is magyarázta a zsoltárokat a wittenbergi egyetemen. Az első zsoltármagyarázat idején még nem használta gyakran az eredeti szöveget, de később szorgalmasan tanult héberül, s a második előadássorozatában már rendívül gyakran idézi a héber eredetit. Bár Luther szerint a Lélek fontosabb, mint a nyelv, mégis mindkettő szükséges az Írás magyarázatához (idézi Hendrix, 151). Egyik írásában a waldensek – mai divatos szóval „rövidzárlatos” bibliamagyarázata kapcsán Luther különbséget tesz az „egyszerű lelkész” és az „írásmagyarázó” között. Az előbbinek elég a fordításokra hagyatkoznia, de ő nem tud majd a hamis tanítókkal a Szentírás alapján vitatkozni. Az írásmagyarázó számára nem elég a szent élet vagy a helyes doktrína, neki a nyelveket is alaposan kell ismernie. Luther kimondja, hogy az egyszerű lelkész hirdetheti az evangéliumot a nyelvek ismerete nélkül, de mondanivalója így előbb-utóbb lapossá válik, amit majd megunnak az emberek. Saját magára utalva mondja Luther, hogy „jól tudom, hogy mindent a Lélek végzett el, de ha a nyelvek nem segítettek volna abban, hogy alaposabban megismerjem az Írást, aligha jutottam volna valamire. Elszigetelten hirdettem volna az igét, s nem tudtam volna nyugtalanítani a pápát, a szofistákat s az egész antikrisztusi birodalmat. Az ördög nem tartja oly nagyra az én lelkemet, ám ha a Szentírással foglalkozom, az jobban nyugtalanítja [...] tehát semmiképpen sem tudnám arra bíztatni waldens testvéreimet, hogy hanyagolják el a nyelveket.” (LW, 45, 366, idézi Hendrix 151)

 

2.4.Kapcsold össze a szöveget saját élettapasztalatoddal!

 

Ezzel az egyik legfontosabb lutheri elvhez érkeztünk el. Bármenyire is fontos a szöveg nyelvi elemzése (exegézise), az írásmagyarázat művészetéhez hozzátartozik saját élettapasztalatunk is. A szöveg, amit tudományosan boncolunk, akkor válik élő szöveggé, Isten élő hangjává, ha az megszólítja egyéni vagy egyházi életünket. Csak saját lelki küzdelmeim fényében értem meg a 118. zsoltár 22–23.verseit: „A kő , amelyet az építők megvetettek szegletkővé lett! Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemeink előtt”. Csak ha magam is a csatatérre lépek, s küzdök az ördöggel, a bűnnel, a halállal, értem meg, mit jelent az, hogy „csodálatos” az Úr műve. Luther itt a harmadik szabályra, a tentatiora utal, hogy az ördög támadásai, az állandó kísértések is szükségesek ahhoz, hogy megértsük az ige nekünk szóló mondanivalóját.

Persze kísértést jelenthet, ha saját érzelmeinknek rendeljük alá az igét. A Szentírásnak sokak számára „viaszból van az orra”, s az önkényes értelmezéseik alapján azt kedvük szerit csűrik-csavarják[8]. Luther szerint a Szentírás azonban sokkal inkább „vasvessző” (Zsolt 2,9), ami éppen a fenti kép ellentétét: keménységet, hajlíthatatlanságot jelent, ezért azt mi nem rángathatjuk kényünk-kedvünk szerint saját érzéseinkhez[9].

Luther itt egy szellemes szójátékot alkalmaz: a zsoltároskönyv, a Psalterium valójában palestra, azaz birkózó aréna, ahol a magyarázónak addig kell küzdeni saját érzelmeivel, amíg azokat összhangba hozza az írással. Amint egy jó műalkotás után is másképp nézünk önmagunkra, a Szentírás is átvilágítja életünket, új megvilágításba helyezi élettapasztalatainkat. Mert amit olvasunk, az sokszor első látásra megbotránkoztat minket. Először hazugságnak tűnik az Isten beszéde, sőt maga Isten is hazugnak. Pedig Isten csak akkor Isten, ha először ördög lesz. S mi sem mehetünk a mennybe mielőtt ne szállnánk alá a pokolra, mondja a 117. zsoltár magyarázatában a rejtőzködő Isten (deus absconditus) titkát és a kereszt teológiáját hirdető Luther[10].

Nem azáltal van tekintélye Isten igéjének, mert mi tartjuk azt fontosnak, hanem azáltal, hogy újra és újra legyőzi a mi emberi, sőt hitbeli tapasztalatainkat.

 

2.5. Imádkozzunk a Lélek inspirációjáért!

 

Oratio. Ez volt Luther első szabálya. Nem lehet eléggé hangsúlyozni. A Szentlelket kérni kell, hogy adja nekünk azt a lelkületet, amellyel a Szentírás üzenetét befogadhatjuk szívünkbe. Kérni, segítségül hívni is meg kell tanulnunk, mondja Luther. „Nehogy az ágyadon heverésszél miközben az írást forgatod, hanem térdre, te lusta disznó, s emeld karjaidat magasba, mondd el a Miatyánkot, hívd Istent segítségül, s könnyes szemekkel valld meg bajaidat” – írja Luther a 118. zsoltár 5. versének magyarázatakor: „Szükségemben segítségül hívtam az Urat, meghallgatott, s tágas térre tett engem az Úr. [...] Ha nem vallod be gyengeségedet, akkor imádságod csak merő fecsegés a hitről és a lélekről, s fogalmad sincs arról, hogy mit beszélsz[11].

Luther nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy a Szentlélek nem önmagában szól, hanem csak az igéjén keresztül. Amint nincs ige Szentlélek, úgy nincs Szentlélek ige nélkül. A Szentlélek az ő igéjén keresztül nyitja meg szemeinket és szíveinket. Luther számára az „egyedül az Írás” (sola scriptura) elve mindig tartalmazza a „hit (sola fide) és a Szentlélek által” elvét is (Hendrix, 155).

 

2.6. Keresd a központi üzenetet!

 

A Szentlélek nem a Szentírásban való hitet tanítja (Luther ezért nem volt a mai értelemben vett fundamentalista!), hanem a Szentírásba rejtett Isten igéjébe vetett hitet. Ennek az igének ugyanis tartalma van, s ez pedig az evangélium. A „Mi az evangélium?” című írásában mutat rá Luther, hogy „Az »evangélium« nem más, mint egy Krisztusról szóló beszéd vagy történet ... nem más ez, mit egy krónika, történet, elbeszélés Krisztusról, hogy ki ő, mit tett, mit mondott, és mi történt vele ... Az evangélium legrövidebb megfogalmazása ugyanis ez: Krisztus Isten fia, értünk ember lett, meghalt és feltámadt, a mindenség ura lett.”[12] Luther szerint az elbeszélést újra és újra el kell nekünk is beszélni. Ezért is inkább ennarratio, azaz ’elmondás’ Luther írásmagyarázatának formája mintsem hagyományos szövegmagyarázat.

A Szentírásban tehát ott van a „mag”, az evangélium, hogy a mi érdemünk nélkül Krisztusban, egyedül Krisztusban, nyerünk igazságot, életet és üdvösséget[13].

Az evangélium magját azonban mindig meg kell találnunk, vagy akár így is fogalmazhatunk: „ki kell találnunk”. Isten igéje ugyanis egyszerre törvény és evangélium: az egyik követel, és azt parancsolja, mit kell tennünk, az evangélium pedig csak felszólít, hogy fogadjuk el azt az ajándékot, ami Isten Jézus Krisztusban adott nekünk. Luther tudván tudta, hogy a törvényre is szükség van, s hogy éppen a törvény és az evangélium feszültségéből születik meg az evangélium. Nagy kísértés, ha a kettőt összekeverjük, s ha az evangéliumból törvényt, Krisztusból pedig Mózest csinálunk. Luther szerint a megkülönböztetés képessége tesz minket teológusokká: ha meg tudjuk különböztetni a törvényt az evangéliumtól, a betűt a lélektől a világi birodalmat Isten országától.

A központi magért, Isten igéjéért, az evangéliumért, a megkülönböztetés képességéért való küzdelem is hozzátartozik ahhoz a birkózáshoz, amit a keresztény ember a Szentírás palestrajában folytat.

 

2.7. Ismerd el a Szentírás kimeríthetetlen mélységét!

 

Bármennyire is megtaláltuk az olvasás művészetével a magot, az evangéliumot, sohasem érezhetjük azt, hogy minden lényeges dolgot megismertünk, hogy kimerítettük az írás mélységét. A bibliaolvasás művészetének iskolájában mi mindig tanulók maradunk. Luther nem győzi eléggé hangsúlyozni, hogy megértésünk csak rész szerinti marad. Luthert idézve Ebeling mutat rá arra, hogy „az értelmezés nem lehet állandó, egyszer és mindenkorra érvényes tény, hanem csakis az ember fejlődésével folyton lépést tartó, soha be nem végezhető feladat. Ha ugyanis valamit egyszer már megértettünk, fennáll a veszélye annak, hogy a lélekből ismét betű lesz, ha nem értjük meg és nem sajátítjuk el újra. Az Írás megértésében folyvást előbbre kell haladnunk. Ha a lélek betűvé is lesz, a betűnek újra lélekké kell válnia.”[14]

Noha az Írás világos és tiszta, mégis kimeríthetetlen. Ezt jól értette Luther, aki valóban a Szentírás olvasásának és magyarázatának zseniális művésze volt. Írásaiban az előadásunk elején említett hármas tézisen – oratio, meditatio, tentatio – túl Scott H. Hendrix professzor útmutatását követve mi is felfedezhetjük zsoltármagyarázataiban e hét, ma is követhető és követendő szabályt. Luther írásmagyarázatát azért érdemes olvasnunk, mert minden egyes vers magyarázatakor, elmondásakor saját hangszerén adja elő a Szentírás Jézus Krisztusról szóló tanúságtételét. A megértésben természetesen mindig haladhatunk előre, de az ige mélységét sohasem tudjuk felfogni teljesen e földi életben. Luther 1525-ben újra kiadta a bűnbánati zsoltárokról írt elmélkedését, s nem restellette bevallani, hogy a második kiadásban korrigálja az előző hiányosságait[15].

 

Konklúzió – Luther művészete

 

Luther jó mesterként tanácsot ad nekünk: „Gyakorolj csak egy zsoltáron, vagy akár egy zsoltár egyetlenegy versén. Akkor fogsz előrehaladni, ha hagyod, ha egy vers naponként vagy akárcsak hetenként életre kelljen, hogy aztán a szívedbe szippanthassad azt. Ha ezt megteszed, utána a megértés és a szeretet gazdag kincsesbányája tárul fel előtted és minden megy mint a karikacsapás”[16]. Zenéjével Luther minket is arra bíztat, hogy bátran lépjünk mi is a palestra birkózó porondjára, az arénába, alkalmazzuk mi is az értelmezés eszközeit, s vigyük mi is hitbéli tapasztalatunkat e muzsikába. Könyörögjünk a Lélekhez mi is, hogy világosítsa meg elménket az ige megtalálására, az evangélium kitalálására, nyissa meg szívünket annak befogadására.

Ez az a művészet, amelyről ma este szólni kívántam. Ezt a művészetet tanulhatjuk a keresztény egyház egyik legzseniálisabb művészétől, Luther Mártontól. Sajátítsuk el ezt a művészetet, gyakoroljuk és adjuk másoknak is tovább! 



[1] Pl. Davies, E. F. – Hays, R. B. (szerk.), The Art of Reading Scripture, Grand Rapids, Eerdmans, 2003; Sauter,Gerhard, “The Art of Reading the Bible”. In: Protestant Theology at the Crossroads. Grand Rapids, Eerdmans, 2007, 33–57.old.

[2] Ittzés Gábor, Christum treyben. Luther bibliaértelmezése a Szentírás könyveihez írt előszói alapján, Budapest–Győr, Luther Kiadó – Magyarországi Luther Szövetség – Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület, 2009. /Magyar Luther Füzetek 10.; Egyházkerületi Füzetek 5./

[3] Ittzés, i.m. 40.old.

[4] Mostert, Walter, Az „Önmagát értelmező Szentírás. Luther hermeneutikájáról, ford. Seben István, Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont, 1996. (1. német kiad. 1979.) /Hermeneutikai Füzetek 9./

[5] Ittzés, i.m.53.old.

[6] Kézirat. Csepregi Zoltán fordítása.

[7] Hendrix, Scott H., „The Authority of Scripture at Work: Exegesis of the Psalms”. In: Gritsch, Eric W. (szerk.), Encounters with Luther, Vol. 2. Gettysburg, Institute for Luther Studies, Lutheran Theological Semiray Gettysburg PA, 1982, 144–164.old. Ua. In: Hendrix, Scott H., Tradition and Authority in the Reformation, Aldershot Great Britain, Variorum, 1996, 144–159.old. Lásd még: Hendrix, Scott H., Ecclesia in Via Ecclesiological Developmets in the Medieval Psalms Exegesis and the Dictata Super Psalterium (1513-1515) of Martin Luther, Leiden, E. J. Brill, 1974.

[8] Idézi: Ebeling,Gerhard, Luther. Bevezetés a reformátor gondolkodásába, Budapest, 1997, Magyarországi Luther Szövetség – Hermeneutikai Kutatóközpont, 72.old. LW 14, 338. /Magyar Luther Könyvek 6./

[9] LW 14, 338

[10] LW 14, 31, Idézi Hendrix, 154

[11] LW 14, 60–61, Idézi Hendrix, 154

[12] Luther Márton, Mi az evangélium? Keresztények és Mózes, ford. Csepregi Zoltán, Budapest, 1995, Magyarországi Luther Szövetség – Hermeneutikai Kutatóközpont, 7. old. /Luther Füzetek 5./

[13] LW 14, 36–37, Idézi Hendrix 155

[14] Ebeling, Gerhard, Luther. Bevezetés a reformátor gondolkodásába, Budapest, 1997, Magyarországi Luther Szövetség – Hermeneutikai Kutatóközpont, 73. old. /Magyar Luther Könyvek 6./

[15] LW 14,140, Idézi Hendrix, 158

[16] LW 14, 310, Idézi Hendrix, 158

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben