A Luther-végrendelet „kalandjai” – Hogyan került a dokumentum a Magyarországi Evangélikus Egyházhoz?

Fabiny Tibor professzor emlékének adózunk, akinek elmúlhatatlan érdemei vannak a magyarországi evangélikus egyháztörténet bemutatása terén. Sokaknak az ő általa megálmodott és megvalósított Deák téri kiállítás jelentette az egyháztörténettel való találkozást, megismerkedést. Ez alkalomhoz külön is illik megemlíteni, hogy Fabiny tanár úrnak köszönhetjük azt a Luther születésének 500. évfordulója alkalmából megjelent páratlan szépségű, képes kiadványt a Budapesten őrzött végrendeletről, amelyben olvasmányosan, de tudományosan megalapozottan, új kutatásait is beledolgozva ismertet meg bennünket a végrendelet történetével.[1]  

2017-hez közeledve felvetődnek ilyen kérdések: mit is jelent „még” evangélikusnak”, avagy „lutheránusnak” vagy protestánsnak lenni ma? Mi ennek a tartalma jelentősége? Bár a protestáns hitelvekkel nem fér össze a relikvia-gyűjtés, Luther szerepének és személyének tisztelete mégis alapvető jelentőségű a lutheránus identitás szempontjából. A Luther-végrendelet, amelyről beszélünk, szinte a véletlen folytán szinte provokálja a kérdést: milyen viszonyban is van a magyar evangélikusság, vagy tágabb értelemben a magyar protestánsok, ill. a magyar kultúra a nagy reformátorral?[2] „A Luther-végrendelet kalandjai” – talán kissé bulváros ez a szervezők által javasolt cím, de e fontos dokumentum sorsa tényleg kalandos volt.  

A végrendelet „előélete” keletkezése, 1542 előttre visszanyúlik, hiszen tudomásunk van egy korábbi Luther-végrendeletről.[3] Ez az 1537-es schmalkaldeni találkozó kapcsán készült, mert Luther ekkor igen beteg lett, és az akkori egészségügyi körülmények között bizonytalan volt a felépülése.[4] Ez a korábbi végrendelet - szójátékkal nevezhetjük ó-testamentumnak - elkészült, de hál’Istennek Luther is megmaradt. Ez a korábbi végrendelet általános, eszmei jellegű, a reformátori műnek az örökül hagyása volt a témája. Evvel szemben az „igazi végrendelet”, a „mienket” (szójátékkal új-testamentum), az 1542-est tartalma inkább „magán-végrendeletnek” minősíti. Hiszen ebben nem a reformációról, egyházról, hanem Luther családjáról, feleségéhez való viszonyáról van szó. A végrendeletet olvasva, az ott felsorolt vagyontárgyakon keresztül a reformátor családi viszonyaiba pillanthatunk bele, segít emberileg jobban elképzelni. Megtudjuk azt, hogy Luther nem gyűjtött nagy vagyont, a család megélhetését biztosító tulajdonuk felett felesége, Bóra Katalin őrködött. Ezt az ideális munkamegosztást ismerte el a végrendelet, amely kimondta Katalin asszony öröklési jogát a családi vagyon felett.  

Mi volt a végrendelet sorsa Luther 1546-os halála után? Ismereteink szerint a végrendelet jogi érvényét a szász választófejedelem elismerte. A végrendeletet Luther-leszármazottai őrizhették, kik közül az utolsó, Luther nevet viselő személy a 18.szd. közepéről ismert Martin Gottlieb Luther volt (1759). A Luther-végrendelet eredeti példánya azonban már ezt megelőzően, 1706 előtt a neves északnémet (szász) evangélikus polgár-családhoz, a Carpzow-familia tulajdonába került.[5] A Carpzow-családból számos neves személyiség, wittenbergi egyetemi professzor, szuperintendens, fontos állami hivatalnok került ki. A lutheri ortodoxiához tartozó Carpzow-család tudatában voltak Luther-örökségének jelentőségével, feltehetően jórészt nekik köszönhető, hogy a fontos iratot – mint a nagy reformátorra emlékeztető relikviát – megőrizték és az nem kallódott el. Annak léte, tartalma nem volt ismeretlen, hiszen már egy korabeli Luther-szövegkiadás megjelentette magát a szöveget. Annak eredetije viszont hosszú ideig eltűnt a nyilvánosság szemei elől. A család utolsó férfitagja, Johann Benedict Carpzow helmstedti professzor[6] 1803-as elhunyta után tudományos hagyatékát, jelentős mennyiségű kézirat- és könyvanyagot 1804.febr.7-én bocsátották aukcióra az észak-német – Braunschweig és Magdeburg között fekvő – Helmstedt városában. Az ebből az alkalomból kiadott aukciós kiadvány XI. oldalán szerepelt Luther végrendelete.  

A Luther-végrendeletre is fel van jegyezve latin nyelven, hogy a Carpzow-családtól báró Jankovich Miklós vásárolta meg 40 aranyért.[7] Jankovich katolikus magyar arisztokrata-családból származott, kora neves műgyűjtője volt, aki kapcsolatban volt a magyar kulturális élet számos képviselőjével. Elsősorban neki köszönhető, hogy Luther-végrendelete Magyarországra került.[8] Ez volt az akkor, mikor a nemzeti kultúra iránt lelkesedve, műgyűjtő főurak felajánlották féltve őrzött kincseiket a nemzet javára, az ország szellemi épülésére. Gróf Széchényi Ferenc 1802-ben saját könyvgyűjteményét felajánlva megalapította a nemzeti könyvtárat. Így tett Jankovich Miklós is, akinek gyűjteménye ma jórészt nemzeti tudományos gyűjteményeinknek fontos részét képezi.  

A katolikus Jankovich Miklós nemes gesztusként 1815-ös végrendeletében, annak 3. pontja szerint úgy intézkedett, hogy Luther-végrendeletét a magyarhoni evangélikus egyháznak adja át.[9] Azonban még hosszú évekbe telt, míg a végrendelet valóban átkerült az evangélikusokhoz. Magán a végrendeleten látható pecséten Jankovich Miklós-gyűjteménye 1830 felirat látható. Az először a Nemzeti Múzeumba került, ahonnan Prónay Sándor egyetemes felügyelő 1836-os József nádornak írt levelében kérte el. Még ezt követően kilenc évnek kellett eltelnie, míg 1845-ben végre valóságosan átkerült az irat az evangélikusokhoz, mint annak máig legnevesebb darabja. Az átadás mintegy elismerése is volt annak, hogy az evangélikus egyház méltóan igyekszik megőrizni a múltjára vonatkozó kincseket.   

Majd 200 éve 1812-ben Ócsai Balogh Péter egyetemes egyházi és iskolai felügyelő (1788-1818) javaslatára határozta el az egyetemes közgyűlés az evangélikus egyetemes egyházi levéltár megalapítását.[10] A levéltár az 1787-ben alapított pesti evangélikus gyülekezetnek a mai Deák téren 1811-ben felépült temploma mellett, az egyházi és iskolai célokat szolgáló épületegyüttesben (Insula Lutherana) nyert elhelyezést. Az evangélikus egyetemes levéltár (latinul Archivum Generalis Ecclesiae, röv. AGE) 1819-től működött, Schedius Lajos egyetemi professzor, az evangélikus iskolaügy kiváló alakja vezetésével.[11] Schedius és az akkori evangélikusok koncepciójának megfelelően az iskolaügy a tágabb értelemben vett a szellemi élet, a kulturális örökség ügyét is jelentette, rögtön az első években igen értékes iratok, gyűjtemények kerülnek be. Neves adományozóknak köszönhetően, mint Mária Dorottya, Gamauf Gottlieb soproni lelkész, Jankovich Miklós rövid időn belül az evangélikus egyháztörténet egyedülállóan fontos irategyüttesévé vált. A levéltár első száz évének a termését nevezzük AGE-anyagnak, amely a magyar evangélikus egyháztörténet egyedülálló gyűjteményét jelenti a reformációig visszamenően, de persze hangsúlyosan a 18. századtól kezdődően az I. Világháborúig.    

A levéltár legértékesebb dokumentuma azonban kétségtelenül Luther eredeti végrendelete volt. A Luther-végrendelet története, sorsa, híre ekkortól kapcsolódott össze a magyarhoni evangélikus egyházéval. Schedius után Kánya Pál gimnáziumi tanár volt a levéltáros, majd őt követően Doleschall Ede pesti német lelkész. Az utóbbi neve azért sem ismeretlen, hiszen ő kezelte az egyetemes levéltáron kívül a pesti egyház és a bányakerület levéltárát is. Tudós, kutakodó férfiú volt: 1881-ből neki köszönhetjük a Luther-végrendelet első tudományos igényű leírását, amely még német gót betűkkel jelent meg.[12] Apropója az volt, hogy egy bécsi lapban megkérdőjelezte valaki a Budapesten őrzött Luther-végrendelet eredetiségét. Egy egyház által kiküldött bizottság már korábban a végrendelet eredetisége mellett emelt szót, de Doleschall-nak jutott az a fontos szerep, hogy a bécsi „bulvárhírt” – ahogy erről később bebizonyosodott – kétséget kizáróan megcáfolja. Ő pedig alapos ember lévén: a neves német történésztől, Ranke-től, ill. a heidelbergi egyetem könyvtárosától szerezte be azokat a bizonyítékokat, melyek szerint a bécsi lap állításai alaptalanok voltak. Ez érdeklődő nagyközönség számára kétségtelenné vált, hogy a Budapesten őrzött végrendelet eredeti.  

Az egyetemes székház 1908-as létesítése a levéltárnak a Deák térről az Üllői útra való átköltözését is jelentette. Góbi Imre fasori igazgató vezetésével sikerült felleltározni, részben ki is adni a levéltár által őrzött gyűjtemény jegyzékét.[13] A két világháború között aztán újból eseménydús lett a végrendelet „élete”. Egyrészt a magyar Nemzeti Múzeum, ahol sokáig kikérve bemutatva volt tartott volna rá igényt.[14] Másrészt és ez még hangsúlyosabb igényt jelentett, a német birodalom részére igyekeztek megszerezni, hazavinni, és a wittenbergi Luther-hallénak átadni. A hosszú, 1936-1941-ig tartó, politikai nyomást sem nélkülöző akciót azonban a magyar egyházvezetésnek ügyes argumentálással sikerült elhárítania.  

Még volt egy máig nem bizonyított, de széles körben elterjedt történet: nevezetesen az 1944-45-ös véres és pusztító budapesti harcok, ostrom idején a végrendelethez kötődik. Ez valahogy úgy szól, hogy a német hadvezetés az ostromgyűrű egyre szorosabbá fonódása miatt éppen az Üllői út 24-et szemelte ki egyik fontos harcálláspontjának, ami persze a harcokba bekerülést és a pusztulást vonta volna maga után. Ennek elhárítását, az egyetemes egyház által megszerzett svéd vöröskeresztes védettséget jelző táblák kitételén kívül éppen a végrendelet lett volna hivatott megakadályozni: mikor valaki értesítette a német parancsnokot, hogy tudja-e, itt őrzik Luther eredeti végrendeltét. Erre a marcona hadfi jobb belátásra tért, és más épület után nézett, így menekült volna meg a romlástól a végrendeletnek köszönhetően az épület. Higgyünk ennek a történetnek, egészen addig, míg a további kutatás ezt megerősíti vagy megcáfolja.  

Így érkezünk el mai korunkhoz, hiszen 1979 óta a Deák téren megnyílt Evangélikus Országos Múzeum kiállításának köszönhetően az érdeklődő nagyközönség megismerhette a neves végrendeletet, beágyazva a magyar evangélikusság sokszázados mozgalmas történetének folyamába. Luther születésének 500. évfordulóján, 1983-ban németországi kiállítóhelyeken is bemutatták a végrendeletet, így a német közönség is láthatta. A magyarhoni evangélikus identitásnak mára szinte „elidegeníthetetlen” részévé vált a tudat: „mi őrizzük Luther végrendeletét”.[15] A kétszáz éve Magyarországra került végrendelet a nagy reformátor emlékét őrizve távoli évszázadokon átívelve is őrzi, biztatja, támogatja a magyarországi evangélikusságot.