1956 női szemmel – Szvorák Katalin ünnepi beszéde Clevelandben

Létrehozás: 2012. október 22., 11:06 Legutolsó módosítás: 2012. október 25., 12:19

2012. október 21-én Szvorák Katalin a clevelandi magyar evangélikus gyülekezet templomában tartotta 1956-ot idéző ünnepi beszédét „1956 és a nők” címmel. Az alábbiakban ezt olvashatják. Szöveg: Szvorák Katalin

1956 női szemmel 

Tisztelt ünneplő közönség! 

Faludy György szerint a magyar népnek minden évszázadban egyszer meg kellett küzdenie szabadságáért, nemzeti függetlenségéért. 1703-tól 8 éven keresztül, 1848-ban másfél évig, 1956-ban viszont már csak 13 napig tarthattak a hazai és külhoni költők által oly sokszor megénekelt, de el is siratott szabadságküzdelmeink.  

Mindhárom viadalunk katonailag elbukott – de mindhárom mélyen beépült önazonosságunkba. Mi, magyarok, ma 2012-ben egyszerre vagyunk kurucok, honvédek és 56-os forradalmárok. 

Mindhárom viadalt egyre több és egyre nagyobb nemzeti összefogással tudtuk végigharcolni az egyre több és egyre nagyobb túlerővel szemben. De míg Rákóczi vitézei kimerültek, Kossuth honvédeit pedig kétszeres létszámfölény kényszerítette térdre, épp 56 évvel ezelőtt már csak a többszörös túlerő szoríthatta új terrorba. 

A nemzet mindegyik kataklizma ellen összefogással küzdött, majd néma ellenállással tűrt. 

Ennek az összefogásnak 300 évvel ezelőtt még szinte csak mutatóban voltak nők, asszonyok, Zrínyi Ilonák a tagjai. 150 éve már a harcosok közé is tucatjával jelentkeztek önként a magyar „Mária főhadnagyok”. Az 1956 őszi pesti utcákat megörökítő fényképeken azonban már nem ritkák a hölgyek. 

A forradalmat kivívó pesti srácok mellett ott vannak már a pesti lányok is. 

Fiatal egyetemistákat és idős matrónákat egyaránt elítélt később az eltipró-megtorló gépezet. Hat magyar nőt végeztek ki 1956-os tetteikért. 

Azt fogták rájuk: gyilkosok! Börtönbe zárt, megkínzott sorstársaikat pedig bérenceiknek, felbujtóknak titulálták!  

De vajon ki meri ezt elhinni az orvosként a kimerültségig dolgozó Tóth Ilonáról?

Ki meri ezt hinni a Corvin közben harcoló, szerelme hívására 1957-ben hazatérő Sticker Katalinról? 

Ki mer pálcát törni a bátorságáért húszévesen kivégzett Mányi Erzsébet felett? 

Lehet-e igaz bírálója annak a népnek, ahol a véres sérülések több mint tizedét nők szenvedték el? 

Az egri nők 1552-ben nem annyira karjuk erejével, mint megjelenésük látványával buzdították a csüggedő végváriakat.

Lettek követőik!

1956-ban a mi elődeink, lányok, asszonyok immáron százszámra jelentkeztek a barikádokon, a sebesültszállítóknál, az élelmiszer-küldemények összeállításainál. 

Mert a terror őket is elérte.

Mert ők is tenni akartak ellene.

Mert a nép őket is hívta. 

Nagymamáink ők, de a megszállók szüleink generációját is büntetni akarták: a forradalmat követően elítélt legfiatalabb lány még csak 14 éves volt! 

Elítélték őt is, mert a hatalom megrettent a forradalomtól. 

Megrettent attól az igazi összefogástól, ahol a magyar nők vállvetve küzdöttek férfi társaikkal. Talán nincs még ilyen pillanata a magyar történelemnek, ahol a magyar nők ennyire sokan és ennyire egyszerre lépnek be nemzetük történelmébe… de ez a lépés rögtön a legnagyobb és talán a leginkább hozzánk, nőkhöz illő. Olyan emberekhez, akiktől pedig a kommunizmus, akárcsak bármely más elnyomó rendszer, nem követelte meg, hogy zászlóvivők legyenek. 

De 1956. október 23-án a forradalom talán legszebb pillanatát egy fiatal magyar lánynak köszönhetjük. A Bem térhez közeli utcákon tüntető tömeg ekkor lett figyelmes az egyik ház ablakából lyukas nemzeti zászlót lengető lányra. 

Az első lyukas nemzeti zászlót ezután száz meg száz kommunista címertől megfosztott lobogó követte.

A szabadság trikolórja. 

Az a szabdságzászló, amelyet már a francia festők is hölgy kezébe festettek, s amelynek fáklyáját itt, az Egyesült Államok földjén is egy csodás női szobor emeli a magasba. 

Ám 1956-ban ezt a szabadságot nem csak egy magyar hölgy kezébe adta a sors! 

Egy korabeli újság idézete hűen tükrözi a magyar nők döbbenetes szerepét: 

„Te jöttél elöl, te, Vöröshajú Lány. Arcod a csata izgalmában égett. Egyik kezedben a mi drága nemzetiszínű zászlónk lobogott. A másik kezedben a szabadság fegyverét tartottad. Mi, akik akkor láttunk téged, soha nem felejtünk el. Egy nemzet szabadsága lángolt benned.” 

Hisszük és tudjuk: az újságíró nem túlzott!  De nem túloz az a clevelandi magyar orvos sem, aki szerint „A szabadság nem bír el megalkuvást. A félszabadság pedig a szabadság kigúnyolása.” 

Mi, jelenünk magyar asszonyai ugyanúgy érzünk, s ha kell, ugyanúgy teszünk, mint elődeink. A borzalmas és esztelen világot mi, nők tudjuk talán a legkönnyebben és leghamarabb felismerni, mint ahogy mi is tudunk érte a legtöbbet szenvedni. Népdalaink százai vallanak arról a gyötrelmes fájdalomról, amellyel a szabadságért a halált is vállaló katonafiút vagy -férjet siratják az asszonyok. Akkor még semmit vagy alig többet tehettek a lelki kínok ellen, mint hogy kiénekelték bánatukat.

1956 hős női már nem énekeltek. Ők cselekedtek, mert a haza, a honfitársak, de a család is ezt kívánta tőlük. 

A forradalomban önkéntes sebesültszállítást vállaló Tóth Ilona így vallott erről hóhérai előtt:

„…féltettem a fiatalokat és nem utolsósorban magamat is… ember vagyok.” 

Sok ezer Tóth Ilona vállalta, hogy ember maradt az embertelenségben. 

A nőknek óriási szerepe volt abban, hogy tartották a lelket a férfiakban. A harcok szünetében a nők sorban álltak kenyérért, óvták, gondozták a gyermekeket. Igyekeztek a normális életnek legalább a látszatát megőrizni. 

A harcok alatt pedig töltötték a Molotov-koktélokat, töltötték és hordták a pesti srácoknak a tejesbögréket, a zsíroskenyereket. Készítették a kötszereket, kötözték a sebesülteket, de voltak, akik futárszolgálatot is vállaltak.
A forradalom leverését követően pedig szembe kellett nézniük a megtorlás borzalmaival, a férjek, apák, társak elhurcolásával, a megaláztatásokkal és a hétköznapi nyomorúságokkal. Sokukat rúgták ki az állásából a férj, az apa, a társ miatt. 

Ők voltak azok, akik naponta gyülekeztek fogságba vetett szeretteik börtöne előtt, csak hogy egy szót válthassanak velük, hogy egy pillanatra ismét találkozzon a remény szemsugara a meggyötörtek lopott pillantásaival. Ők voltak, akik csomagot vittek, hírt hoztak, de egymás csonka családjait is reménnyel és hittel éltették.  

A győztes hatalom sem mert fellépni a női szeretet, az anyai ösztön elemi erejével. Az 1956. december 4-ei budapesti nőtüntetés néma gyászfelvonulása harckocsik és fegyveresek tömegei előtt nyitott magának utat. Nem hiába kérték a felvonulás férfi szervezői a magyar nőket: „Magyar anyák! Magyar lányok, asszonyok! Most rajtatok a sor!” „Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog benneteket!” 

Ez volt a szuronyok és krizantémok napja. A tüntető nők nem engedtek férfiakat maguk közé! Nem engedték, mert minden magyarért, apáért, fiúért, de ugyanúgy asszonyokért és lányokért is tüntettek. 

A legtöbb elítélt felesége, élettársa csak évek múlva juthatott újra állandó álláshoz. Addig alkalmi munkákból tartották fenn a családot. A hosszú fogság kapcsolatok ezreit tette tönkre,  nők tízezreinek lelkét gyötörte meg. 

Kedves magyar honfitársaim!

Értelmetlent nem ismer a történelem. De azt a népet, amely nem próbál meg mindent, még a lehetetlent is, maga mögé sodorja, más népek mögé utasítja. 

1956 forradalmának nem adatott meg fél év, hogy rendezze a sorait, sem újabb egy, hogy majdnem sikeres honvédelmet folytasson, mint 1848/49-ben. De megadatott, hogy mi, nők immáron ne csak a harcokba küldjük fiainkat, hanem akár újra erőt adjunk a vesztes háború után nekik, újabb erővel, újra lelket öntsünk beléjük! 

A magyar nemzet nemcsak túlélte '56 megtorlását, de le is győzte az 56 évvel ezelőtti pusztítást. 

Ehhez a mi elődeinkre, '56 lányaira és asszonyaira is szükség volt! 

…és kellett az az erő, az a remény és az a derű, amely nélkül nem lehet jövőt építeni. 

Talán jól példázza mindezt Horváth Lászlóné Lasnyik Éva története. A gyönyörű, szőke hajú lány a Gödöllői Agrártudományi Egyetem fiatal tanáraként ott volt a rádiónál, majd az élet a Corvin-közbe sodorta. Kedvességével és önfeláldozó munkájával mindenkit meghódított. A megtorláskor azonban hiába keresték, mert arra, hogy milyen volt szőkesége, mindenki emlékezett, de a nevére senki. Csak a becenevét tudták a forradalmárok: Kisaranyos. 

Legyünk büszkék rájuk! Őrizzük emléküket szívvel és lélekkel, mert amint ezt egy clevelandi orvos is megírta: „A történelem nem az enyészet őre – ami elmúlt, az nem hull a semmibe, hanem sorsa és alakítója annak, ami utána következik.” 

Köszönöm figyelmüket.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben