Mókuska, mókuska, felmászott a fára...
Virágokkal és mécsesekkel kezünkben mentünk a sírok felé, azon a novemberi délutánon, amikor az emberek sorokban kígyózva, hozzánk hasonlóan igyekeznek halottaik felé. Az avar ropogott a lábunk alatt. A síroknál a falevelek összegereblyézése, az emlékezés jelképeinek elhelyezése után imádkoztunk. A temetői csendet azonban egy bozontos farkú állatka törte meg. A kicsi mókus egészen közelre merészkedett hozzánk. A gyerekek sikítozni kezdtek láttán. Szöveg és fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna
„Csitt! Jaj, csak el ne ijesszétek!”
De a mókus nem ijedt meg. Egyik fáról a másikra ugrált, és elindult a kijárat felé. Követtük. Egészen a temető kapujáig kísért bennünket, mintha jelezte volna: „Jó, hogy itt voltatok, de most már újra egyedül szeretnék maradni a csendben. A halottak csendjében.”
