Gondolatok a 38-as számú kérdés kapcsán*

Mióta evangélikus? Amióta megszülettem, nyíregyházi evangélikus család gyermekeként. Édesanyám ágán örököltem a vallásomat, pár hónaposan otthonunkban keresztelt meg családunk szeretett lelkipásztor tagja. Sokáig olyan volt nekem, mint egy becsomagolt ajándék. Tudtam – mert édesanyám és keresztszüleim, családunk lelkész tagjai nagyon komolyan vették fogadalmukat, hogy a régi rendszerben felelősen gondoskodnak vallásos neveltetésemről, Isten országának legújabb tagjának e nagy családban való eligazodásában. Tudtam tehát, hogy ez valami nagyon fontos, értékes „dolog”, de még nem ismertem mibenlétét, részleteit, nem láttam teljes nagyságában és szépségében. De tudtam, hogy az enyém, és nem vehetik el tőlem.

Korai emléke vallásáról, felekezetéről? Van. Kérdezgetem édesanyámat, hogy „mi milyen vallásúak vagyunk?” Ő mindig türelmesen válaszol: evangélikusok. Aztán hamar megtanulom az eleinte ismeretlen szót. Sőt nagyon tetszik az „ágostai hitvallású” szóösszetétel is, bár nem tudom, mi az az „ágosta”. Azt viszont annál inkább, hogy Luther Mártonról lutheránusoknak is neveznek minket. S hogy jó evangélikusnak lenni, Nyíregyházán például (majdnem) mindenki az. Ez már gyerekként büszkeséggel tölt el. Sokat mesélt édesanyám a gyönyörű, méltóságteljes evangélikus templomról, az iskoláról, a hittanórákról, a diakonisszák papírboltjáról. És megtudom, hogy katolikus anyai nagymamám reverzálist adott, mikor hozzáment evangélikus ügyész nagyapámhoz, hogy leendő gyermekei ne az ő vallását kapják majd. Így is lett, a Márföldi gyerekek alig pár naposan már az evangélikus vallás szerint részesültek a keresztség szentségében.

Miért kötődik felekezetéhez? Mert az a becsomagolt ajándék évről évre kijjebb bomlott a csomagolópapírból, és apránként, fokozatosan megtelt tartalommal. A konfirmáció már határozott mérföldkő, amikor átérzem egy melegszívű, befogadó közösség szeretetét, az első úrvacsoravétel felemelő érzését a csömöri templomban. Előtte hónapokon át tanulom lelkész nagybátyámtól a kátét, a bibliaismeretet, és rájövök, hogy ez nekem nagyon tetszik. Hogy nem „véletlenül” vagyok itt, ide tartozom. Felnövök lassan ahhoz, hogy kimondjam: nemcsak családi gyökerek, érzelmi okok, hanem immár saját tudatos választás, megerősítés (konfirmáció) révén is evangélikusnak vallom magam. Innen már sima az út… Tagjává lenni egy közösségnek, átélni az istentisztelet lelket emelő élményét, a közös imádság és ének, az igehirdetés, az úrvacsora közösségformáló erejét. Átélni a templompad otthonosságát, megérezni az illatot, amely csak ott olyan, sehol másutt, az oltár, a kereszt, a gyertya, a virág, a nyitott Biblia, a meg-megszólaló orgona – benyomások, képek, hangok, fények és illatok: érzékszerveink elraktározzák, hogy itt van egy pont, ahol otthon vagy, lelki otthon és egyúttal Isten háza, ahol helyed van.

Hogyan tovább? Tegyük hozzá: az utamat nem én jelölöm ki, hanem Isten egyengeti. Én legfeljebb elkanyarodom, és időnként vargabetűket teszek, de egyszer elérkezem a teológiára, ahol szintén új fejezet kezdődik. Etika, dogmatika, Szentírás-magyarázat, egyháztörténelem, a legnagyobbak teológiai tanítása, gyakorlati teológia, liturgia, egyházzene… Tovább erősödik a belső bizonyosság: evangélikus vagyok. Emlékszem, amikor megismerkedtem Luther páratlan személyiségével, reformátori hangjával, teológiája világos, logikus, következetes rendszerével, eredeti stílusával és humorával, azt gondoltam, igen, ez az, amit elfogadni, tanulni, továbbadni akarok. Nem rám erőltetett hittételek, hanem bizonyosság abban, hogy Istent az evangélikus egyház tagjaként kereshetem, majdan szolgálhatom.
Jó az ilyen megerősödés, mert kevés dologban vagyunk biztosak életünk során. Amiben igen, abba pedig nagyon erősen kapaszkodunk, s amikor olyan idők jönnek, megtart.

Kitekintés? Az, hogy az ember evangélikus, nálam egész apróságokban is megnyilvánul. Például, van egy szokásom: ha vidéken vagy külföldön járok, szeretem megkeresni az evangélikus templomot. Kíváncsi vagyok, milyen az épület, mekkora, milyen utcában áll, vagy udvarból nyílik-e. Lehet, hogy nem tudok bemenni, mert éppen zárva van, de nem baj. Kicsit olyan, mint amikor külföldön két magyar megörül egymásnak, ha az anyanyelvén szólalhat meg. Egyszer Amszterdamban töltöttem egy napot. Az Anna Frank-házba mentem, hosszú sort kellett végigállni, a múzeumban is időztünk – eltelt a nap nagy része, és mire ott végeztünk, már alig maradt idő egy rövid sétára a csatornák városában. Esély sem volt rá, hogy megkeressem az evangélikus templomot. Séta közben egyszer csak egy kanyarodó villamos megállásra késztetett. Nem akartam hinni a szememnek: felnézve megláttam az Oude Lutherse Kerk feliratot. Ki vezetett el ide? Gyorsan lefényképeztem, hogy legyen emlékem a nem tervezett városnézés ajándékáról.

Végül? Az evangélikus liturgia tisztasága, méltósága, szépsége az élet fordulópontjain akkor válik igazán fontossá, amikor magunk vagyunk az esemény alanyai. Ahogy attól, akit a legjobban szeretek, így búcsúztam, úgy azt is tudom, hogy egyszer az én utam végén is evangélikus lelkész fog megállni, hogy evangéliumot hirdessen és imádkozzon. Ennél nagyobb megnyugvás nem szükséges számomra. Addig pedig szeretném tenni a dolgomat, és nemcsak kérdőíven, hanem minden megnyilvánulásban evangélikusnak vallani magam.

Egyéb megjegyzés a KSH-nak. Tudom, a fentiek a legcsekélyebb mértékben sem érdeklik a statisztikai hivatalt. De ha egyszer mégis úgy döntenek, hogy a miértekre is kíváncsiak, és beiktatnak egy „38/a kérdést”, akkor azt a fentiekben én már tulajdonképpen meg is válaszoltam. 

*A 2011-es népszámlálás személyi kérdőívének 38-as számú kérdése így hangzik:

Mely vallási közösséghez, felekezethez tartozónak érzi magát?