1956. október 23. – Versekkel és képekkel emlékezünk

Létrehozás: 2009. október 23., 08:33 Legutolsó módosítás: 2012. október 22., 16:15

Részlet Bacsó Péter Tanú című filmjéből: Pelikán: Azért van egy kis rossz érzésem. Miért kell ekkora felhajtást csinálni? Mégiscsak becsaptuk az embereket. Virág: Ugyan, kit csaptunk be? Magunkat? Mi tudjuk, miről van szó. A kutatókat? Azok örülnek, hogy plecsni van a mellükön. A széles tömegeket? Azok úgyse esznek se narancsot, se citromot, de boldogok, hogy velünk ünnepelhetnek. Az imperialistákat? Az imperialistákat, ühüm, azoknak alaposan túljártunk az eszén. Nem szeretnék most a helyükben lenni! Kiadtuk a jelszót: legyen magyar narancs! És lett magyar narancs. Mi nem ígérgetünk a levegőbe, Pelikán.

 
 

Márai Sándor: Mennyből az angyal menj sietve (részlet)
Mennyből az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony,
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Szécsi Margit: Az elveszett éden
Fejemnél sötét az ég,
tenyered fényes udvara
szívemre illenék.
A te hajadat,
szálanként őszülő aranyat
csókoltam,
de te megteltél bánattal.
Hallod-e, hallod-e az Úr Angyalát?
Megállt felettünk,
zokog, mert szomorúak lettünk.
Ó ne ess kétségbe,
rajtunk még a szabadság szépsége,
gondold meg: ki vagy, ki voltál,
emlékezz: violák gőz-lelke
kering a homályos holdnál,
emlékezz: ébredt az ember,
kinyújtott tenyerén látta a napot,
hajnalba-nyújtott lábujja között
viola illatozott.

Nagy László: Karácsony, fekete glória
Léleknek nem hozol békét
ó busa isteni angyal!
Vér-illatos a karácsonyfa,
- glória -
aggatva iszonyattal.

Foszforos tüzek emléke
perzsel, mint új pokolkör,
forog a város lángrózsában,
- glória -
csillagszóró ha fröcsköl.

Csillagig növő halálfa,
ragyognak vér-zománcos
gömbjeid - szemem fájva zendül
- glória -
a holtak homlokához!  

Tamási Lajos: Piros a vér a pesti utcán

Megyünk, valami láthatatlan

áramlás szívünket befutja,

akadozva száll még az ének,

de már mienk a pesti utca. 

Nincs már teendő: ez maradt, 

csak ez maradt már menedékül,

valami szálló ragyogás kél, 

valami szent lobogás készül.  

Zászlóink föl, újjongva csapnak, 

kiborulnak a széles útra, 

selyem-színei kidagadnak: 

ismét mienk a pesti utca! 

Ismét mienk a bátor ének, 

parancsolatlan tiszta szívvel, 

s a fegyverek szemünkbe néznek: 

kire lövetsz, belügyminiszter?  

Piros a vér a pesti utcán, 

munkások, ifjak vére ez, 

piros a vér a pesti utcán, 

belügyminiszter, kit lövetsz? 

Kire lövettek összebújva ti, 

megbukott miniszterek? 

Sem az ÁVH, sem a tankok 

titeket meg nem mentenek.  

S a nép nevében, aki fegyvert 

vertél szívünkre, merre futsz, 

véres volt a kezed már régen 

Gerő Ernő csak ölni tudsz, 

...Piros a vér a pesti utcán. 

Eső esik, s elveri 

mossa a vért, de megmaradnak 

a pesti utca kövein.  

Piros a vér a pesti utcán, 

munkások - ifjak vére folyt, 

- a háromszín-lobogók mellé 

- tegyetek ki gyászlobogót. 

A háromszín-lobogó mellé 

tegyetek három esküvést: 

sírásból egynek tiszta könnyet, 

s a zsarnokság gyűlöletét,  

s fogadalmat: te kicsi ország, 

el ne felejtse, aki él, 

hogy úgy született a szabadság, 

hogy pesti utcán hullt a vér. 

Irodalmi Újság, 1956. november 2. AUSZTRIA

Bogdán László

A forradalmi menetoszlop

Kik élve maradtak, 
akik meghaltak, 
harcoló csapataink
a temetetlen holtak,
Korvin-közben,
a Széna téren 
találkozunk 
a jövő télen. 
Jöttünk napkeletről, 
futhatunk vadnyugatra, 
nincs már, aki 
a sorsunk visszalopja. 
Egy kalap, 
egy szemüveg, 
egy sétabot, 
egy sapka,
somogyi föld 
egy zacskóban, 
kész a leltár,
a mustra.
Kulcscsomó, amely 
nem nyit már 
semmi zárat. 
Egy róka, 
egy menyét, 
pár szimatoló 
vadállat. 
Karóra, amely 
az időt már 
nem mutatja, 
pár túlélő,
ki önmagát 
és társait 
siratja.
A pesti srácok,
akik megöregedtek, 
a süllyedő, 
az emelkedő nemzet, 
a körbeérő 
hazugságok, 
tiltás, tűrés, 
fogadkozások. 

Dal a magyar szabadsághoz 

Énekli egy vérző pesti srác 

A velencei karneválon, 
reméltem, végre viszontlátom. 
Valami repülőgép kéne, 
hogy jussak innen Velencébe? 
Lindberget kéne idehívnom, 
egy kis rumot kellene innom, 
de hát itt nem tudna leszállni, 
dekkolni kell, várni, kivárni, 
kitartani az utolsó golyóig, 
ellátni innen a túlsó házig. 
Nő a szabadság, a karneválon, 
reméltem, végre viszontlátom.
Ott táncol ő egy orosz gárdatiszttel, 
nem látni, kerengőzik-e vagy tvisztel? 
Táncol, míg engem a Korvin közben 
véres tetemek között az isten
nyűgöz le, egy esztelen álom,
míg elképzelem a kínhalálom.
Érted, magyar szabadság, te céda,
ki Velencébe szöktél tegnap óta.
Köröttem tankok s a régi nóta. 

Kérdések, amelyeket csak önmagának tett fel egy vogul származású szovjet katona 

Hol a csatorna? Ez itt Szuez?
Csak egy zordon lánchidat látok,
rajta ijesztő kőoroszlánok.
De hol a csatorna, a hajók?
Hol vannak az angol harckocsik?
Nem tudtam, hogy Szuezben is
már novemberben havazik?
Mi lesz velünk itt tavaszig?
A foglyok valami ismeretlen, 
mégis ismerős nyelven beszélnek. 
Hátuk mögött a kőoroszlánok, 
a dideregtető sunyi végzet.
Ez itt Magyarország. A tisztek
ezt már eleve pontosan tudták?
A medve-őst látom álmomban, 
nem sivatagot, nem csatornát.
Ezek itt rokonaink Ázsiából, 
emelkedik a medve-isten, 
hely van elég, ha nem is a földön, 
mindnyájan elfértek az égben. 
Robbannak Molotov-koktélok, 
összezavarodnak a dolgok.
Meghalok úgyis, ha nem állok át. 
Szívem helyén lobog a fétis. 
Ez itt Magyarország, ahol 
otthon lehetnék végre én is. 

Távolodóban 

És feldübörögtek 
a pszichopaták.
Mindennek vége lett, 
csak az őszirózsák 
világítottak 
a tömegsírok felett.
A magyar szabadság, 
a céda nő, 
Velencében 
a végzettel táncolt, 
s az égben 
akkor télen 
és azután is 
minden este bál volt. 

 Után 

Történhetett volna természetesen másképpen is, 
nohát meséljünk, 
győzhettek volna a forradalmárok, 
és Maléter csapatai élén bevonulhatott volna Moszkvába, 
lemondásra szólíthatta volna fel Hruscsovot, 
aki így nyugodtan írhatta volna dicsőséges emlékiratait 
a balatonöszödi kormányüdülőben, 
s a térségben harminchárom évvel hamarabb 
kezdődhettek volna el a demokratikus átalakulások, 
boldog lehetett volna mindenki, 
Nagy Imre vagy Bibó István az ENSZ
ülésein fejthették volna ki 
emelkedett nézeteiket az emberi jogokról, 
és Vlagyivosztoktól Drezdáig megvalósulhatott volna végre, 
a nagy francia forradalom hármas jelszava: 
szabadság, egyenlőség, testvériség, 
de hát nem ez és nem így történt.
Jött Kádár az akasztófákkal, 
jöttek az ítéletek, 
Pest felett körözött a halál.
Hát ennyit ért a magyarok vére?
Később persze változott a lemez, 
ígéretek is jöttek: 
aki nincs ellenünk, velünk van! 

De mindez már hideglelősen ismerős. 

Ez a harc… 

Versírás közben szél fúj, 
a versben örök nyár van,
csak egy vén varjú károg, 
egy romló látomásban. 

Ez a harc lesz a végső,
ha nem ez, hát egy másik.
Előbb-utóbb eljutunk
a fel nem támadásig. 

Mi örökre kitartunk, 
a másvilágon bál van, 
és károg a vén varjú, 
döglődő látomásban. 

És szovjet marsallok karján
céda magyar szabadság. 
Még esztendőkig járja
veszettül ama hopplát.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben