Mozambik: a katolikus egyház az újjáépítés szolgálatában

„1992 óta senki sem próbálta újrakezdeni a harcokat. A háborúnak tényleg vége” – feleli Francisco Chimoio püspök, amikor Mozambik politikai helyzetéről kérdezik. „Demokráciában élünk. Az egész országban szabadság uralkodik.”

A püspököt Afonso Dhlakama, a legnagyobb ellenzéki párt, a Mozambiki Nemzeti Ellenállás (Renamo) vezetőjének szeptemberi fenyegetése sem ijeszti meg, aki kijelentette: „népfelkelést szervez, hogy kisöpörje a Frelimót”, azaz a közel húsz éve hatalmon lévő Mozambiki Felszabadítási Frontot. „A régi felkelők már túl öregek ahhoz, hogy újra fegyvert fogjanak… És egyetlen mozambiki sem kíván újra átélni 16 év polgárháborút.”

A polgárháború 1976 és 1992 között dúlt, közvetlenül egy tíz évig tartó függetlenségi háború után, amelyet Mozambik 1965 és 1975 között Portugália ellen vívott. A polgárháborúban közel egymillió ember esett el, és több tízezren sebesültek meg; nem beszélve a feldúlt házakról, a tönkrement infrastruktúráról, valamint arról az 1,7 millió mozambikiról, aki a háború miatt menekült el az országból.

„A háború kezdetekor mindenki azt hitte, hogy hamar vége lesz” – mondja a 76 éves Dalmazia Colombo nővér. Az olasz apáca 1965-ben érkezett Mozambikba a Consolata Missziós Nővérek tagjaként, és hamar kapcsolatba került a Sant’Egidio közösséggel. Abban a meggyőződésben, hogy a polgárháborúnak párbeszéd és egyeztetések útján véget lehet vetni, az olasz közösség elkezdett a Renamo és a Frelimo pártok kibékítésén dolgozni. „1984-ben három repülőt és két hajót küldünk Mozambikba segélycsomagokkal, és ez lehetővé tette, hogy közvetlen kapcsolatba kerüljünk a kormánnyal” – emlékszik vissza Matteo Zuppi, a Sant’Egidio egyik papja, aki Mario Giróval, a közösség nemzetközi kapcsolatokért felelős vezetőjével minden politikai egyeztetésen részt vett.

Az első találkozóra Afonso Dhlakama és Jaime Gonçalves érsek között 1988-ban került sor, a megbeszélés azonban nem járt sikerrel. Ezt 1990 júliusában egy újabb, titkos találkozó követte a kormány és a Renamo között, amelyet a Sant’Egidio római központjában tartottak, és amely egy közösen elfogadott dokumentummal zárult. Öt héttel később, még mindig Rómában került sor a következő találkozóra Gonçalvez érsek jelenlétében, és egy két évig tartó békéltetési folyamat indult el, amelynek ideje alatt azonban a háború tovább dúlt, mert a Renamo nem volt hajlandó beszüntetni a harcokat.

Számos kezdeményezés látott napvilágot, amely a felek kibékítését célozta, többek között sok ezer, gyerekek által írt levelet küldtek el mind a Frelimónak, mind a Renamónak. „Ez az én ötletem volt” – mondja Dalmazia nővér, és mosolyogva olvassa fel ez egyik levél első két mondatát: „Hát te, béke, hol vagy már? Rád várunk!” A békeszerződést végül 1992. október 4-én Joaquim Chissano elnök és Afonso Dhlakama írta alá. „Az, hogy a békeszerződést Assisi Szent Ferenc napján írták alá, jel volt számunkra: az ő közbenjárására bíztuk Mozambik sorsát” – mondja Zuppi atya.

A Mozambiki Népköztársaság 1975 és 1986 között hatalmon lévő marxista miniszterelnöke, Samora Machel azonban elvette az egyháztól a templomait, az iskoláit és a kórházait. Ez az antiklerikális felfogás a mai napig érezteti hatását: a mozambikiak fele azt vallja magáról, hogy nem vallásos. De 1990-től, az új alkotmány megszavazása után a szerzetesek és a misszionáriusok visszatérhettek, és az egyház az épületei nagy részét visszakapta. Jelenleg az egyház egy új katolikus kórházat szeretne építeni Maputóban. „Megvan rá az esély, hogy sikerül, mert a kormány beleegyezett – mondja Chimoio püspök. – De nem is annyira az épületek helyreállítása a fontos, mint inkább a lelkeké, akiket meg kell tanítanunk a felelősségvállalásra.”

Az egyház valóban rengeteget fektetett az oktatásba: közel ezer iskolát alapított, amelyek tanárait az állam fizeti; valamint nyolc katolikus egyetemet és húsz szakiskolát indított, amelyek működtetését 2006 októberétől teljes egészében a Don Bosco szaléziak végzik. A Mozambiki Püspöki Konferencia pedig májusi plenáris ülése után Mozambik oktatásának újragondolása címmel adott ki pásztorlevelet.

A levélben a püspökök sajnálatukat fejezik ki, hogy az oktatás nem járul hozzá hatékonyabban a társadalmi egyenlőtlenségek és a korrupció visszaszorításához; és abbéli reményüknek adtak hangot, hogy hamarosan olyan nemzeti oktatás születik, amely elősegíti a „az ország fejlődését, valamint az adott szóhoz való hűség, a következetes viselkedés és a környezettudatos gondolkodás meggyökeresedését”.

Megannyi terület van, ahol számos katolikus dolgozik. „A politikai és a civil hatalmak is elismerik a hozzáértésünket” – mondja a jezsuita Ezechiel Pedro Gwembe, aki a fiatalok képzését szervezi Maputóban. Az atya rámutat arra is, hogy Armando Guebuza kormányának tagjai között jelenleg tíz katolikus képviselő van. „Bár néha nehéz a dolguk, ha az ellenvéleményüknek akarnak hangot adni” – teszi hozzá. Az Igazság és Béke Püspöki Bizottság keresztény ügyvédeivel közösen a tizenkét egyházmegyében több emberi jogi képzést is szerveztek, hogy ezzel is kritikusabb szemléletre és önállóságra tanítsák az állampolgárokat.

„Szeretnénk azzal hozzájárulni a demokrácia megszilárdításához, hogy megtanítjuk a mozambikiaknak, hogyan tehetnek a közjóért, és hogyan építhetik fel saját jövőjüket” – mondja a belga Joseph Willems, aki 12 éve él Mozambikban, és a Szent Anna-plébánia bibliai, erkölcsi és jogi oktatását szervezi, amelyek célja az egységes gondolkodás és a megbékélés meghonosítása az országban. „Sokaknak van olyan rokona, akit megöltek a polgárháborúban, és vannak, akik tudják is, hogy ki tette. Igyekszünk segíteni nekik, hogy túl tudjanak lépni a történteken.”