Tetro

A revizor.hu ajánlója / Hungler Tímea:

Francis Ford Coppola legújabb mozija, a Tetro egy testvérpár történetén keresztül arról mesél, hogy milyen ízű is a Múzsa csókja.

Ha azt mondom, A keresztapa vagy Apokalipszis most, talán még az átlag mozilátogató is kapásból rávágja a rendező nevét: Francis Ford Coppola. Új-Hollywood hetvenes éveiben járó mesterének legújabb alkotása, a Tetro egyértelműen jelzi, hogy a direktor még mindig komolyan veszi a hivatását, más utakat keres, próbál művészileg megújhodni – más kérdés, hogy mindez mennyire sikerül neki.

A Tetro fura alkotás. Fura abban az értelemben, hogy olyan, mintha egy, az európai iskolákon nevelkedett elsőfilmes rendező szárnypróbálgatása peregne a vásznon. Leginkább egy lelkes, ám inkább a külcsínre, mint a belbecsre adó, a saját hangját keresgélő bölcsészlányhoz tudnám hasonlítani a filmet: kicsit szépelgő, kicsit okoskodó, kissé művészieskedő. Műfaját tekintve fekete-fehér melodráma, pontosabban a jelenben játszódó események a fekete-fehérek, a flashbackekből kibontakozó múlt színes. És persze az utalások is megjelennek benne szép számmal, bizonyítván, hogy „tanulónk” van már annyira dörzsölt, hogy jól tudja, referenciák (Faust és a Vihar, a Michael Powell-Emeric Pressburger párostól A piros cipők és a Hoffmann meséi stb.) nélkül mit sem ér az egész.  

Minden szimmetrikus, lekerekített és szimbolikus a nyitó képen megjelenő és az utolsó kockákon is visszajátszott fényforrásoktól kezdve egészen a történetig. A Tetro a „fény” bűvöletében és vonzásában élő művész sorsát mutatja be, aki, akárcsak a kezdő snitten a lámpa körül cirkáló bogár, nem tud ellenállni a reflektor csábításának. A metafora ráadásként kettős jelentéssel is bír, nem csupán a rivaldafény vonzza és „gyilkolja” meg a művészembert, hanem a komolyabb tehetséggel, nagyobb sikerekkel megáldott pályatárs is: a történet középpontjában egy művészi ambíciókkal bíró testvérpár áll, akik nem képesek kilépni apjuk, a világhírű karmester árnyékából.

Hogy a film mikor játszódik, nem tudjuk meg pontosan, ami jelzi: időtlen sztorit látunk. A helyszín Buenos Aires – ide érkezik meg nem kevés áthallással Fassbinder Querelle című filmjére (a Faust beidézése sem véletlen hát) a tizennyolc éves matróz (Alden Ehrenreich), hogy felkeresse rég nem látott bátyját, az új életet kezdő Tetrót (Vincent Gallo).  A dialógusokból és a visszajátszásokból kibontakozik a családi titok: a két fiúnak közös az apja, a gátlástalan és tehetséges karmester (Klaus Maria Brandauer), aki nem átallotta lecsapni Tetro kezéről az ügyeletes barátnőjét. Tetrót azonban nem csupán ez kísérti, de az autóbalesetben elhunyt édesanyja emléke is – Argentínába összetörten, kész csődtömegként érkezett, ahol is egy bohém, szabados művésztársaságban lelt fogadott családjára.

A Tetro művészi hitvallás is, ha freudiánus húrokat akarunk pengetni, szimbolikus leszámolás az Anyával és az Apával. A tét nem más, mint a „saját hang” megtalálása, lázadás a „szülői befolyás” ellen (a filmben a jelképes művészi anyafigura az Alone névre hallgató műkritikus Carmen Maura megformálásban, akit rettegve imád az emlegetett művészközeg, és egy emberként várja mindig az értékítéletét). Tetro öccse érkezésével esélyt kap arra, hogy szembenézzen az atyai és az anyai oldalról egyaránt kísértő démonokkal, vagyis a múltjával és a magánéletével, illetve a jelenével és a szakmai pályafutásával.

A filmben mindkét fiú a saját jogán akar művész lenni, ennek azonban megvan az ára. Az életüket feldolgozó közös írásmű művészi nyelvre lefordítva sikert arat, díjat kap, ami tökéletes kontrasztban áll a valósággal, ahol ugyanez a történet maga a kudarc: tragédia, könny és fájdalom.

A Tetro átgondolt, kidolgozott mozi, barokkos nagyopera, amit ha akarunk, úgy is láthatunk, mint a Francis Ford Coppolát kísértő Hollywood metaforáját, amelynek meg is felelne, és amelytől el is távolodna már az idős mester. Ha mindezt kevésbé kimódoltan, teátrálisan és tudálékosan tette volna, most akár „porábul megéledett főnixként” is ünnepelhetnénk.