Sulyok Imrére emlékezünk

Sulyok Imre

1912. március 30-án született Budapesten. Édesapja dr. Schulek Alfréd szemészorvos, édesanyja Rajner Jolán. Középiskolai tanulmányait 1922 és 1930 között a II. kerületi Érseki Katolikus Reálgimnáziumban végzi. Egy évi sorkatonai szolgálat után 1931-től 1941-ig a Budapesti Zeneművészeti Főiskolán tanul zeneszerzés, középiskolai énektanár, orgona és protestáns egyházzene szakon.
1936-tól 1951-ig az óbudai evangélikus gyülekezet kántora. 1939-től a Magyar Rádió munkatársa, ekkor kér névmagyarosítást. 1940-ben feleségül veszi Bodolay Mártát (+ 1991), 4 gyermekük születik. 1945-ben hosszú kutatómunka után megjelenik Schulek Tiborral együtt összeállított Régi Magyar Istenes Énekek című gyűjteményük. Közben 1944. októberében tartalékos tisztként behívják, a háború vége Ausztriában éri. Hazatérésekor orosz hadifogságba kerül, kiviszik a Szovjetunióba, és csak 1947. júniusában térhet haza. 1950-ben elbocsátják a Rádióból. 1951-ben a kelenföldi gyülekezet kántora lesz, ahol a karvezetői munkát 1980-ig, a kántori munkát a mai napig végzi. 1956-tól 11 tanéven át az Evangélikus Teológiai Akadémián tanít egyházi zenét. Külső munkatársi megbízások után 1958-tól a Zeneműkiadó Vállalat szerkesztője, 1967-től főszerkesztője. 1972-ben nyugdíjba megy, és azóta az új Liszt-összkiadás szerkesztője. 1994-ben Liszt Ferenc-díjat kap.
A már említett egyházzenei munkái mellett részt vett az énekeskönyv 1955-ös Új része, az 1982-es új Evangélikus Énekeskönyv és a hozzájuk tartozó korálkönyvek szerkesztésében. Számos világi és egyházi zenemű szerzője, illetve közreadója, cikkek írója.

Interjú Sulyok Imrével

- Kezdjük a beszélgetést azzal, hogy Imre bácsi neve hogyan lett Sulyok?
- Schulek volt a családi nevünk, s amikor 1939-ben a Rádióhoz kerültem, azt reméltem, hogy majd névvel is szerepelhetek. Akkor kértem a magyarosítását, ugyanis az "Sch" miatt ezt a nevet sokan németnek gondolták. Van egyébként olyan magyarázat, ami szerint a szlovákos végződésű Schulek név a Sulyokból alakult ki. Az biztos, hogy sokféleképpen írták korábban. Nagyapám például, Schulek Vilmos, aki előbb Kolozsvárott, majd Pesten volt szemészprofesszor, egy időben úgy levelezett fivérével, az építész Schulek Frigyessel, hogy az egyszerűség kedvéért elhagyták a "ch"-t, és "Sulek"-et írtak.
- Erdélyi származású a család?
- Tudomásom szerint nem, de később szoros szálak kötöttek Kolozsvárhoz, mert Dóra húgom sokáig ott élt. Férje, Opfermann Ernő evangélikus lelkész és teológiai tanár volt.
- Hol tanult Imre bácsi gyerekkorában?
- Mivel a Lipótmezőn laktunk, az érseki gimnáziumba kezdtem járni, aminek épületében ma a Rákóczi Gimnázium működik. Olyan jól éreztem itt magam, hogy végül maradtam egészen az érettségiig, noha szó volt arról, hogy később átmegyek a Fasorba. Az Úristen kegyelme, hogy én a hitemben megerősödtem a katolikusok között. Részt vettem a cserkészetben is, sőt főiskolás koromban is visszajártam, és az egyetlen nem-katolikusként én voltam a katolikus hittanár csapatparancsnok helyettese. Mi már akkor gyakoroltuk az ökumenét. Nagy büszkeségem, hogy 1940-ben, az esküvőnkön az óbudai evangélikus templom oltárának két oldalán katolikus cserkészzászlók álltak, ott volt az egész csapat, élén a reverendába öltözött parancsnokunkkal, Tyúkoss Gyula bácsival.
- Hogyan készült a zenei pályára?
- 6 éves koromtól tanultam zongorázni, és a konfirmációm utáni évben kezdtem komolyabban foglalkozni zenével. Összhangzattanra Laurisin Miklóshoz jártam, aki olyan kiváló tanár volt, hogy amikor a zeneakadémiai felvételinél Weiner Leó megtudta, kinél tanultam, csak annyit mondott: "akkor maga tudja az összhangzattant", s ezzel ez a tárgy el is volt intézve. Érettségi után azonban még nem voltam egészen biztos abban, hogy elég tehetséges vagyok a zenei pályához, ezért előbb letöltöttem az egy éves rendes katonai szolgálatomat, s csak a következő évben, 1931-ben mentem a Zeneakadémiára.
- Aztán összesen tíz évet tanult ott.
- Karnagy szerettem volna lenni, de ez a szak együtt volt akkor a zeneszerzéssel, ezt végeztem el először Kodály Zoltán tanítványaként. Ezzel a végzettséggel azonban elég kilátástalan volt a helyzet, ezért beiratkoztam a középiskolai énektanári szakra. Ez a zeneszerzői diploma után már csak 2 évet jelentett. Ott heti egy órában orgonát is kellett tanulni, és az első év után Zalánfy Aladár, aki a protestánsokat tanította, azt ajánlotta, hogy mivel olyan kevés az evangélikus orgonista, végezzem el azt a szakot is. Gondoltam, megpróbálom, és amíg pénzzel és idővel bírom, csinálom. Ott viszont annyira beleszerettem az orgonába, hogy mindenképpen be akartam fejezni ezt a szakot is. Az utolsó évben Zalánfy rábeszélt még az egyházzenei szakra is, amihez ennyi előképzettséggel már csak három plusz vizsgát kellett letenni. 1941-ben már rég a Rádióban dolgoztam és megszületett az első fiúnk is, amikor még az utolsó vizsgáimra készültem.
- Gondolom, az egyházzene korábban sem állt távol Imre bácsitól.
- Tréfásan azt szoktam mondani, hogy egyházzenei pályámat az elmegyógyintézetben kezdtem. A Lipótmezőn ugyanis volt egy protestáns kápolna, ahol a vári lelkészek tartottak evangélikus istentiszteletet. Ezekre a betegeken kívül a környékbeliek is bejárhattak. A sokféle beteg emberrel elég keservesen ment az éneklés. Volt ott egy harmónium, s édesanyám javasolta, hogy ha már évek óta tanulok zongorázni, legyek én a kántor. Később komolyabban is foglalkoztam egyházzenével, például Schulek Tibor révén is, aki másodfokú unokatestvérünkként legénykorában nálunk lakott, míg a Zrínyi Akadémián volt tábori lelkész. Az 1938-39-es tanévben a Fasorban is tanítottam éneket, amíg Peskó (akkor még Peschko) Zoltán ösztöndíjjal Berlinben volt. Gimnáziumi tanítás később is szóba került egyébként. 1942-ben, amikor Kapi-Králik Jenőnek el kellett mennie a Deák téri gimnáziumból, Raffay püspök engem is megkérdezett, hogy nem akarok-e a helyére kerülni. Akkor több ok miatt is nemet mondtam.
Például azért is, mert még 1936-ban Karvaly Viktor, főiskolai tanár javaslatára meghívtak kántornak Óbudára. Akkor még a templom sem készült el egészen, de 1940-re (sajnos csak az esküvőnk utáni hónapra) megépült a gyönyörű orgona is, amely az egyik legszebb hangú hangszer volt Budapesten. Zalánfy és Árokháty Béla tervezte.
Csodálatos dolog, hogy ez az orgona akkor fel tudott épülni. Mikor elkészültek a tervek, kiderült, hogy horribilis összegbe fog kerülni, de a presbitérium elfogadta a javaslatot. Ekkor Fabinyi Tihamér, a felügyelő (mellesleg pénzügyminiszter, az Országos Luther Társaság világi elnöke és ragyogó ember) azt mondta: "nagyon egyhangú a szavazás; nem jó, ha nincs ellenvélemény". "Na - gondoltam magamban - képes lesz lebeszélni a többieket az orgonaépítésről!" De csak arra futtatta ki a dolgot, hogy egy ilyen orgona építésével azt is vállalni kell, hogy mindig megfelelő képzettségű kántort alkalmaz a gyülekezet. Ezt is elfogadta mindenki, elkészült az orgona. Sajnos csak négy évig játszhattam rajta, mert 1944-ben bombatalálatot kapott, és néhány vörösréz-csíkon kívül semmi nem maradt belőle.
- Ezen kívül a háború Imre bácsinak katonaságot és fogságot is jelentett.
- Már korábban is jónéhány alkalommal behívtak gyakorlatokra, és a háború elejére tartalékos hadnagy lettem. Aztán a háború alatt is többször kaptam behívót, háromszor például ún. "2. klgs." alakulathoz. Valahonnan megtudtam, hogy ez a "különleges" alakulat zsidó keretszázadot jelent. De az Úristen mindig megmentett attól, hogy ilyen feladatot kelljen végeznem. Az első két alkalommal nem is tudom, miért nem kellettem, a harmadiknál a főnököm segített a Rádióból, aki valamilyen ürüggyel csak késve engedett el. Civilben vonultam be három nap múlva a parancsnokságra, ahol jól lehordtak, de végül közölték, hogy most nem vesznek igénybe.
Szóval időnként behívtak, s végül 1944 októberében (épp miután terhes feleségemet a két kisfiúnkkal levittem Pápára a nagybátyjáékhoz) az egész 1912-es évfolyamot mozgósították. A 2. honi légvédelmi parancsnoksághoz kerültem, ami tulajdonképpen akkor már csak egy alakulatok nélküli parancsnokság volt. Kérdezték egyszer: ki akar a Dunántúlra menni? Pápa a Dunántúlon van, gondoltam, s jelentkeztem. Bajára kerültünk, ahonnan azonban néhány kanyar után a Pápa melletti Bakonyjákóra helyeztek minket. Az Úristen csodája volt ez megint, mert (az ezredesem jóindulatának is köszönhetően) így láthattam meg az akkor született harmadik kisfiamat, Andrást. A karácsonyt is együtt tudtuk tölteni, és csak később helyeztek tovább bennünket. Végül kivittek Ausztriába, ahol a Linztől északra fekvő Vorderweissenbach nevű faluban értük meg a háború végét.
Ez már az amerikai zónában volt, s mi szabadon mozoghattunk. Így én a májusi estéken a helyi katolikus templomban az ájtatosságokon orgonáltam, ugyanis éppen nem volt kántoruk, mert a nácik hatalma alatt sem engedték a pedagógusokat egyházi szolgálatot végezni. Június elején aztán indulhattunk haza. Pozsony mellett egy orosz járőr azzal gyűjtötte össze az egyenruhásokat a vonatról, hogy két nap múlva mi is otthon leszünk. Ebből aztán éppen két év lett!
- A családjával tudott közben kapcsolatot tartani?
- Miután Bakonyjákóról továbbhelyeztek bennünket, nem. De a pozsonyi táborból és útközben Vácról regényes körülmények között tudtunk üzenetet küldeni. A hadifogságból aztán a család már egy év után kapott hírt rólunk, de én csak 1947. február végén kaptam az első lapot. Igaz, a hátralévő néhány hónapban visszamenőleg is megkaptuk őket, én összesen 51-et!
- Hova kerültek Imre bácsiék?
- Először a romániai Focşaniba vittek bennünket, egy óriási és nagyon rossz hírű elosztótáborba. Innen kerültünk a Szovjetunióba, az Ivanovo és Nyizsnij Novgorod (vagy más néven Gorkij) között fekvő Taliciba. Az itteni óriási tábor már az I. világháborúban is működött. Egy idősebb osztrák társunk már akkor is itt volt fogságban! 1945 végén három hónapra rettenetes körülmények közé kerültünk erdőirtásra Tupikba, egy melléktáborba. Egy ideig még mosdottunk a hóban, aztán a hidegben már ezt sem bírtuk. A mostani nyíregyházi esperes, Bozorády Zoltán édesapja is velünk volt, és súlyosan megbetegedett. Akkor derült ki a központban, hogy nálunk a parancsnok micsoda terrort tart, és három nap alatt felszámolták ezt a részleget! 1946 tavaszán egy szovhozban dolgoztunk, zsindelyeket faragtunk, nem volt rossz dolgunk. Aztán azt is megtudtuk egy jóindulatú orosz politikai tiszttől, hogy a hadifogoly tiszteket nem szabad dolgoztatni, s ezután már nagyon magabiztosak lettünk. Én szanitéckedtem is, és 1946 októberében úgy volt, hogy hazahoznak bennünket. Később itthon tudta meg valamelyikünk, hogy ezt akkor Rákosi akadályoztatta meg.
Igy kétheti utazás után a lettországi Ventspilsbe szállítottak bennünket, egy olyan táborba, amit még annak idején a németek létesítettek az orosz foglyoknak. Itt azonban már hiába akartak dolgoztatni bennünket, nem voltunk hajlandók, és nem tudtak mit kezdeni velünk.
- Ez volt az a hely, ahol zenélhettek is a hadifoglyok?
- Már a talici időben alakult egy énekkarunk Galli János énektanár vezetésével, s én már ott is komponáltam néhány művet. Ventspilsben aztán volt egy nagy színházterem, ahol összhangzattan-tanfolyamot is tartottam a társaimnak. Tanítványaim meg hálából kottapapírt vonalaztak. Egy máig őrzött cigarettás dobozt (bár sosem dohányoztam) és karmesteri pálcát is faragtak nekem. A németeknek volt zenekara, velük együtt is muzsikáltunk.
- Mennyiben voltak ezek a zenélések kulturális és mennyiben egyházi alkalmak?
- Keveredtek ott ezek a dolgok egy bizonyos fokig. Például a március 15-i ünnepségen adtuk elő a 130. zsoltárra írt művemet, amit az elmúlt években Kelenföldön újra énekeltetek. Az eredeti változat persze férfikarra íródott. Ugyanabban a színházteremben tartottuk az istentiszteleteket is. A helyért néha meg kellett küzdeni, mert a németek egész vasárnapra maguknak akarták. De volt velünk egy agilis református lelkész, kiváló ember, Szabó Béla, akit egyszerűen "püspök"-nek hívtunk, ő kiharcolta a jussunkat a táborparancsnoknál. Evangélikus lelkész is volt a táborunkban: Plachy Lajos, aki később győri parókus lelkész lett. A fogságban egyébként a Bibliám, hála Istennek, végig nálam lehetett.
- Mikor engedték haza Imre bácsiékat?
- 1947. június 16-án érkeztünk meg Budapestre. Hadd mondjam el még, hogy Kodály, akinek tanítványa és utána másfél évig "ingyenes" tanársegéde voltam, fogságom alatt kétszer is fogadta feleségemet, és megígérte, hogy Szekfű Gyulán keresztül, aki moszkvai nagykövet lett, megpróbálja elősegíteni a hazajövetelemet. Erre aztán nem került sor, mert már enélkül is hazakerültünk. Utána jártam nála, és hosszan, részletesen kikérdezett a hadifogságról. Őt egyébként minden érdekelte, később az Ordass-ügyről is mesélnem kellett neki. Amikor a Zeneműkiadóban dolgoztam, akkor is jártam hozzá időnként, haláláig kapcsolatban maradhattam vele. A kelenföldi előadásainkról is mindig küldtem neki értesítést.
- Kérem, térjünk vissza korábbi időkre! Imre bácsi már 1939-től a Rádiónál dolgozott.
- Először a "lebonyolítás"-nál, vagyis az "adás"-nál voltam ún. hanglemez-forgató, aztán még a fogság előtt a hanglemezosztályra kerültem szerkesztőnek. Ide jöttem vissza 1947-ben, ahonnan aztán újra a "lebonyolítás"-hoz kerültem, de már műsorfelügyelőként.
Egyszer, talán még 1948-ban, élő istentiszteleti közvetítést adtunk a Kálvin téri református templomból. Muraközy Gyula, a neves lelkész prédikált, és az előzetesen bemutatott szövegéből egy mondatot ki akartak hagyatni. Mint ügyeletes műsorfelügyelő, én kaptam az utasítást, hogy ezt közöljem vele. Azt mondta, hogy ha nem felejti el, akkor kihagyja, de sohase visz fel papírt a szószékre. Ha nem hagyta volna ki, akkor nekünk a műszakiakkal le kellett volna vetetnünk a hangot, mintha zavar lenne az adásban, vagy a megadott szövegtől való hosszabb eltérésnél zenét kellett volna közvetítenünk. De amilyen remek koponya volt Muraközy, kihagyta azt a mondatot, így semmi probléma nem lett. Más alkalommal azonban előfordult, hogy meg kellett szakítanunk a közvetítést.
- 1950-ben Imre bácsi elkerült a Rádiótól.
- Magyarán: egyik napról a másikra elbocsátottak. (Meg kell jegyeznem, hogy - ha munkámra nem is tartottak igényt - a régi szerződésünk alapján még fél évig kaptam a fizetésemet.) 1956-ban előkerültek bizonyos kartonok, amelyeken az szerepelt, hogy értelmiségi származású voltam és horthysta-katonatiszt. Máig sem tudom biztosan, hogy az egyházzenészségem is az elbocsátásom okai között szerepelt-e. Talán inkább azt nem nézték jó szemmel, hogy régi rádiós voltam. Mindenesetre a felmondási idő letelte után 1958-ig SZTK-s állást csak a kántorság jelentett. Kérdezték is néhányan, hogyan lehet úgy élni, hogy nem tudom, honnan lesz pénzünk a hónap végére. Hogyan lehetett? Az Úristen mindig "kiparancsolt" annyit, amennyi szükséges volt. Akkor is, amikor teljesen reménytelennek látszott a helyzet. A Rádiónál is akadtak az alsóbb szinteken jóakaróim, akik révén alkalmi munkákhoz jutottam. Másoltam például tánczene-kották szólamait, írtam kísérőzenéket és időnként a kompozícióimat is közvetítették. Később, a 60-as években, mikor itt járt egy Novikov nevű orosz zeneszerző, kikiáltottak bennünket Bárdos Lajossal "narodnyikok"-nak. Ezt nem dicséretnek szánták akkoriban, de Novikovnak tetszettek a műveink. Így aztán az ő révén a moszkvai rádióban is szerepeltek darabjaim. Egyébként Bárdossal először még 1933-ban a gödöllői cserkész-dzsemborin kerültem személyes kapcsolatba.
Visszatérve az 50-es évekre: 1956-tól a Teológián tanítottam egyházi zenét és a Rádió mellett már 1951-től a Zeneműkiadónál is kaptam megbízásokat, külső szerkesztő lettem, 1958-ban pedig státuszba vettek szerkesztőként. Akkor kérdezte meg Tardos Béla, az igazgató, hogy tanítok-e valahol. "Igen - mondtam - az Evangélikus Teológián." "Nem baj - válaszolta ő - majd úgy csináljuk meg az időbeosztást, hogy taníthass." Erre az esetre hivatkozva szoktam mondani, hogy nem szabad általánosan ítélkezni, mindig mindenhol vannak jó emberek is. Még az akkori idők "megbízható káder"-ei között is voltak! 1967-ig folytattam a tanítást. Ekkor főszerkesztő lettem a Zeneműkiadónál, megsokasodtak az ottani feladataim, a teológusokat pedig átadtam Trajtler Gábornak. 60 évesen mentem nyugdíjba, de azért, mert más feladatot kaptam: megbíztak a Liszt-összkiadás szerkesztésével. Több mint 20 éve dolgozom ezen. Kritikai kiadásról van szó, ezért még mindig csak a művek töredékénél tartunk. Rengeteg levelezéssel, levéltári kutatással és külföldi utazással is jár ez a munka. Sok érdekes emberrel is kapcsolatba kerültem.
- Ezek szerint Imre bácsinak a Zeneműkiadónál már nem voltak nehézségei a múltja és az egyházzenészsége miatt.
- Nem, semmi. Már a Liszt-kiadást készítettük, amikor 75. születésnapomra Munka Érdemrendet is kaptam. A díj átadása után kisebb társaságban beszélgettünk a miniszterhelyettessel, és szóba került az orgonálás. Mikor kiderült, hogy kelenföldi kántor is vagyok, a miniszterhelyettes nagyot nézett, sőt ma már azt mondom, talán szerette is volna visszacsinálni a dolgot.
- A téma miatt időben megint előreszaladtunk. Nem tisztáztuk még, hogyan került Óbudáról Kelenföldre kántornak.
- 1950-ben Kapi-Králik Jenő (aki 1942-ben Weltler Jenővel cserélve lett kelenföldi orgonista és karvezető) a Tanítóképzőben tanított, ahol megtiltották neki, hogy egyházi állást is vállaljon. Azon az őszön kezdődtek Botta István vezetésével a szombat délutáni ifjúsági összejövetelekhez kapcsolódó vecsernyék, amiken ő prédikált is. Az igényesebb liturgia miatt nehezebb volt itt a kántorizálás, és ezt a helyettes, Németh Gyuszi nem vállalta. Ezekre hívott először Botta Pista, aki még Óbudáról ismert, és akivel keresztkomák is lettünk. Régi kódexekből, énekeskönyvekből írtunk ki énekeket, s ezekből készítettünk külön füzeteket. Havonta egyszer orgonazene is volt. Aztán Kapi-Králik végleg lemondott, és utána, 1951 tavaszán hívtak meg engem. Óbudán akkor éppen énekkar sem működött, az orgona a háborúban elpusztult, nem kötött akkor már oda nagyon semmi. (Megjegyzem, hogy Zalánfy elkészítette egy új, még kicsit nagyobb orgona terveit, külföldi pénzből meg is épülhetett volna, ha az állami akarat meg nem akadályozza.) Kelenföldön akkor az állásáról kényszer hatására lemondott Kendeh György helyett Sztehlo Gábor látta el az adminisztrátori feladatokat. Vele szintén jóban voltam, de félt egy kicsit, hogy az óbudai lelkészből püspökké előlépett Dezséry László mit fog szólni, ha elhívják a kántorát. Megnyugtattam, hogy "nagyobb gondjai vannak neki".
- Nehéz évek voltak ezek Kelenföldön, váltották egymást a lelkészek. Hiába térhetett vissza 1956-ban Kendeh György, 1961-ben megint eltávolították.
- Meg kell mondanom, hogy ezektől az ügyektől én tudatosan távol tartottam magam. A kántornak ugyanis mindig együtt kell működnie a lelkésszel. Különösebb problémák nélkül ment is ez mindenkivel. Nyilván voltak különbségek, hogy kivel mennyire kerültem közeli, baráti kapcsolatba, de a szolgálatokat mindig el tudtuk végezni.
- Ismert Imre bácsiról, aki korát meghazudtolóan él és dolgozik ma is, hogy milyen figyelemmel készül az istentiszteleti szolgálatokra. Csak sok éve játszott előjátékokat vesz újra elő.
- Van egy kartotékom az általam játszott orgonaművekről. Ebbe a korálelőjátékok német eredeti vagy magyar címük szerint ABC-sorrendben, az egyéb elő- vagy utójátékok hangnemek szerint vannak besorolva. Itt tartom nyilván, hogy melyik művet mikor játszottam. Az elődeimtől vettem át azt a gyakorlatot, hogy az istentiszteleti kezdő- és főének előtt játszott darab szerzőjét és címét kiírom a hirdetőtáblára. Egy-két ember biztosan elolvassa.
Az énekekkel kapcsolatban az a szokás alakult ki nálunk, hogy a kezdőéneket a kántor, a fő- és záróéneket a lelkész választja. Az új énekeskönyv 1982-es megjelenése után a kelenföldi gyülekezet egy kivétellel az összes éneket megtanulta. A újakat egy-egy hónapig gyakoroltuk. Először az énekkarral mutattuk be, aztán a gyülekezettel a hó eleji szeretetvendégségen tanultuk meg őket. Utána először unisono, majd teljes kísérettel 4 egymás utáni vasárnap istentiszteletein mindig énekeltük a "havi éneket".
- Két téma is felbukkant itt: az énekkar és az énekeskönyv. Beszéljünk először az énekkarról! Gondolom, nem Kelenföldön vezetett először egyházi kórust.
- Még a Pro Christo Diákszövetségben Schulek Tibor kezdeményezésére alakult egy kamarakórus, amit én vezettem. Aztán főiskolás koromban néhány évig a Várban voltam karnagy a Luther Szövetség énekkaránál. Különböző problémák miatt ugyanis ott egyszerre két énekkar működött. Óbudán is vezettem kórust.
Itt Kelenföldön Kapi-Králik után az átmeneti időben Tischler János irányításával működött az énekkar. Mikor végleg idekerültem, látogatásokkal is igyekeztem összeszedni a megfogyatkozott társaságot. Repertoárunkat a négyszólamú korálfeldolgozások után sikerült magasabb szintűre emelni. Magyar szerzőktől is énekeltünk elég sokat, valamint barokk és még régebbi szerzők motettáit, kantátáit. Bachot kevésbé, azt sokat és nálunk avatottabban énekelt a Lutheránia, de azért mikor az egyházmegyei zenekar is működött, vendég szólistákkal néha Bach-kantátákat is előadtunk. Magyar szerzők művei között számunkra írtak is szerepeltek, például Gárdonyi Zoltántól, akihez szoros kapcsolat fűzött. Én magam is jónéhány darabot komponáltam. A zenekarral Händel-orgonaversenyt is játszottunk, és Haydn "Krisztus hét szava a kereszten" című művének vonószenekari változatát.
Az énekkarral, amelynek vezetését 1980-ban adtam át Bence Gábornak, régebben általában évente két külön egyházzenei áhítatot tartottunk: egy kantáta-estet és a munkaév végén az istentiszteleteken énekelt a capella művekből egy másik alkalmat. 1954-től kezdve pedig máig tartó hagyománnyá vált a budai énekkarok Cantate-vasárnapi közös éneklése. Sokáig ezek olyan esti alkalmak voltak, ahol az énekkarok külön-külön és együtt is énekeltek. Előfordult, hogy ez öt énekkart jelentett: az óbudait, a várit, a hegyvidékit, a kelenföldit és a budafokit.
- A Budai Evangélikus Egyházmegye protestáns kórusmű-pályázatokat is kiírt egy időben, amelyeken Imre bácsi is kapott néhány díjat.
- Ezek jeligés pályázatok voltak. Neves zenészekből felkért zsüri döntött a helyezésekről. A díjat nyert műveket utána kiadták, és némelyiket azóta is éneklik az énekkarok. Megjegyzem, hogy korábban az Országos Bethlen Gábor Szövetség is írt ki zenei pályázatokat.
- A budai egyházmegye pályázatai azonban meglepőbbek számomra, mert az 50-es, 60-as évekre esnek.
- Ezek a dolgok sokszor személyeken múltak. Azt persze nem tudom, hogy a szervezők mit kaptak, mondjuk, az ÁEH-tól. De eszembe jutott egy történet ebből az időből.
1958 őszén Oslóban tartottak egy evangélikus egyházzenész konferenciát. Azt hiszem, ez volt az első ilyen jellegű és szervezésű találkozó. Peskó Zoltánt és engem hívtak meg Magyarországról. Arra kértek, hogy tartsak egy referátumot, és Peskóval együtt magyar művekből egy orgonamatinét a Dómban. De nem kaptunk útlevelet, pedig megpróbáltam mindent, még az ÁEH-ba is bementem. Az akkori hivatali szokásoknak megfelelően Grnák elvtársat kerestem. Máig fülembe cseng a titkárnő hangsúlya, ahogy közölte, hogy Grnák úr nincs benn. Hiába mentem vissza később, nem utazhattunk.
Én azonban már korábban kiküldtem a referátumomat, így azt felolvasták. Magyar műveket pedig Henry Weman, az uppsalai dóm orgonistája játszott helyettünk egy általa kiadott gyűjteményes kötetből. Ehhez még 1944-ben Vajta Vilmos vitt ki darabokat Kapi-Králiktól és tőlem. Az utunk egyik szervezője egyébként Terray László volt. Küldtek is egy levelezőlapot, sajnálkozva, hogy nem mehettünk.
- Folytassuk most az énekeskönyvekkel! Imre bácsi életén szinte végigvonul ez a munka.
- Még főiskolás koromban kezdtük Schulek Tiborral, akinek szívügye volt a liturgika és az énekügy, a régi énekek gyűjtését. Többszáz éves énekeskönyvekből próbáltunk válogatni, illetve az eredeti változatokat megtalálni. Schulek Tibor foglalkozott a szövegekkel, én a dallamokkal. Ebből jelent meg 1945-ben, mikor én már nem voltam itthon, a Régi Magyar Istenes Énekek című gyűjtemény. Ennek végén "Jegyzés a nótákról" címmel összefoglaltam az egyes énekek forrásairól való tudnivalókat. Utána az egész anyagot leadtuk az Evangélikus Országos Levéltárba.
- Közben már folyt az új, egyetemes evangélikus énekeskönyv előkészítése, és a háború utáni években létezett egy ún. Cantate-mozgalom is.
- 1950-ben jelent meg a "Cantate" énekfüzet, ami az új evangélikus énekeskönyv egyik előfutára lett. Az énekek forrásainak jegyzékét ebbe is én állítottam össze.
Nyaranként külön Cantate-konferenciákat tartottunk, amelyeken a liturgiai megújulás kérdései, és ezen belül a régi forrásokhoz való visszatérés lehetőségei álltak a középpontban. 1952-ben éppen Kelenföld volt a konferencia házigazdája.
Mindig hangsúlyozom azonban, hogy a munka a régi énekek kutatásával és bizonyos elvi kérdések tárgyalásával már a 30-as években elkezdődött. Hivatalos megbízással énekügyi bizottság is működött, majd az énekeskönyv közvetlen szerkesztését külön zenei és szövegi bizottság végezte. Nálunk, a zenei bizottságban a "tiszteletbeli evangélikus" Gárdonyi Zoltán mellett meghatározó volt többek között Rezessy László, aki a 40-es években "Ádventtől ádventig" című sorozatában válogatott kórusműveket jelentetett meg, és Fasang Árpád, aki a kántorképzősök ABC-jét, a Koráliskolát is összeállította. A régi Dunántúli Énekeskönyvből kihagytuk a kevésbé értékes énekeket, és összeállítottuk az "Új rész"-t, a "700-as énekek" gyűjteményét, ami 1955-ben jelent meg. Ezt a Békéscsabai és a Szarvasi Énekeskönyvhöz is hozzácsatolták, hogy előkészítse az egységes énekeskönyvet. Itt már kottával és eredeti, ritmikus változatukkal szerepeltek az énekek. Aztán csak a 70-es években folytatódott a szerkesztési munka, akkor már Trajtler Gábor vezetésével. 1982-re készült el az új Evangélikus Énekeskönyv. Az "Új rész"-hez, illetve az új énekeskönyvhöz készült korálkönyvek összeállításában is részt vettem.
- Sok jelentős dolog nem került elő ebben a beszélgetésben: kántorképzési munka, orgonatervezés, egyházzenei cikkek írása, szakvélemények adása... Befejezésül hadd kérjem egy rövid összegzésre egyházzenei szolgálatáról!
- Az egyházzenei szolgálat számomra személy szerint mindig is az élő zenével való kapcsolatot jelentette.
Különösen így van ez azóta, hogy (feltehetően egyházzenei munkám miatt is) egyebütt egyre jobban kiszorultam belőle. Persze zenetudományi, szerkesztői munkámban is akadtak olyan feladatok, amelyekben nélkülözhetetlen volt az egyházzenei képzettség. Ilyen volt például több Liszt-közreadás, még a most szerkesztett kritikai kiadás előtt, vagy a Dürr-féle Bach-kantátákról szóló könyv egyházzenei szempontból nem túl sikeres fordításának helyrerázása.
Visszatekintve az egyházi munkámra, ebben a vonatkozásban is meg kell látnom az Úristen terelgető-vezető kezét, mint ahogyan mindenben hálásan tapasztaltam. Mióta tudatosan művelem az egyházi zenét, mindig arra törekszem, hogy az Isten dicsőségét, Igéjének hirdetését szolgálja.

      (1993. szeptember)