Philipp Melanchthon – az érem másik oldala – Beszélgetés Stephan Sorgerlohval

– Philipp Melanchthon a reformáció nagy alakjainak egyike, már évszázadok óta megemlékezünk róla. Mi az emlékezések különlegessége ma, 2010-ben?

– Melanchthon nagyon gyorsan Luther árnyékába került. Nem sokkal annak halála után azzal vádolták meg, hogy titokban kálvinista tanokat hirdet. 1574-ben Melanchthon tanítványait és követőit, az úgynevezett philippistákat elüldözték Wittenbergből. Az árnyékból azonban ki kell hoznunk Melanchthont, mert ő valójában Lutherrel egy lépcsőfokra való. Melanchthon a reformáció számára, fordítóként, teológusként és párbeszédet folytató partnerként egyaránt fontos – ő és Luther a reformációs érem két oldala. Így aztán a kis emberre és a nagy szellemre való emlékezés nagyon fontos, épp ezért idén Németországban rá való tekintettel a „Reformáció és képzés” című tematikus évet hirdettük meg.

– Van Wittenbergben hely két ekkora volumenű személyiség számára?

– Sőt. Azt mondanám, hogy Wittenbergben még több helynek kell lennie, hiszen a reformáció csapatmunka volt – ehhez tartozik Bugenhagen, Justus Jonas, Caspar Cruciger, Cranach és Spalatin is. Ők mindannyian fontos figurái a reformációi hatásnak, nekik mindannyiuknak meg van a helyük és a feladatuk benne. Csak így alakulhat ki teljes kép, velük együtt.

– Melanchthon univerzális zseni volt – teológus volt, filológus, pedagógus, tudós. A Reformáció és képzés tematikus évben mégis inkább a pedagógiai oldalán van a hangsúly?

– Igen. „A reformáció és képzés” a 2009-es Kálvin-év után következik, amelyben a „Reformáció és hitvallás” volt a súlyponti téma. 2011-ben a „Reformáció és a szabadság” lesz a cím. Hitvallás, képzés és szabadság – az a Luther-évtized cantus firmusa. Melanchthon maga a hitre és az értelemre tette a súlypontot – ez a kettő számára összetartozott. Számára a kereszténység együtt járt a képzettséggel. Abban a helyzetben kell lennem, hogy Isten szavát tudjam anyanyelvemen olvasni és meg is tudjam ezáltal érteni, értelmezhessem. Ezek miatt nagyra értékelte a képzést, sok impulzust adott az iskolai képzési rendszer számára és 1526-ban Nürnbergben saját maga életre hívott egy humanista gimnáziumot. Házában, Wittenbergben privát iskolát tartott fenn, ahol a diákoknak már a vasárnapi istentisztelet előtt latinul értelmezte az evangéliumot. Az istentisztelet maga német nyelven folyt, és ezt, főleg a külföldi diákok, nem mind értették. Melanchthon tökéletes tanár volt, áthatotta őt a pedagógus mivolt. Katedrája alatt volt, amikor 600 tanuló is az ő szavát hallgatta.

– A hit taníthatósága fontos volt Melanchthon számára. És mit tudunk a spirituális oldaláról?

– Mindenekelőtt tudjuk, hogy imádkozó ember volt. Hihetetlenül sok imádságot írt, és barátainak, tanulóinak, sőt a királyi házaknak írt leveleiben is felfedezhetjük ezt. Az imádság Melanchthon élete fontos része volt, ha úton volt, ha otthon volt, mindig. Ha éjjel nem tudott aludni, felkelt és imádkozott. Ez az egyik oldala annak, amit felfedezhetünk. Boldogok vagyunk azonban, hogy idén kiadtak egy könyvet az ő imádságaival. Érdekes, hogy imádságaiban a hála és a panasz alig fordul elő. Érezhető azonban Melanchthon Istenhez való viszonya, az új hit. Itt nem a professzor tanít, hanem a keresztény ember, Philipp.

– Melanchthon hitt az asztrológiában is és döntéseit a csillagok állásának megfelelően hozta. Ez érdekes: egy földhöz ragadt tanító irracionális vonzata.

– Ez mai felfogásunk szerint irracionális. Melanchthon azonban meg volt győződve arról, hogy Isten, aki teremtője a mennynek és a földnek, az olyan dolgokban felismerhető, amelyek az égbolton történnek. A csillagok állásából, a felhők formájából akarta kikövetkeztetni Isten akaratát. Egyszer egy holdfogyatkozáskor megkérdezte Melanchthon, hogy vajon ez milyen jel lehet, ami ott történik. A Bibliában is az égitestek szerepet játszanak, nem csak Jézus születésének történetében, a betlehemi csillaggal... Melanchthon és kora számára nem volt semmi különös abban, hogy az égbolton isteni jeleket keressenek. Mindenesetre Luther erről nem sokat tartott. ebben különböző véleményen voltak. Érdekes, hogy Melanchthon ismerte a kopernikuszi világképet is, két kollégája is Kopernikusz tanítványa volt.

– Milyen szerepet játszott Melanchthon korában, a protestantizmuson belüli ellentétekben?

– Ő inkább a párbeszéd, a dialógus embere volt, Luther inkább az erős szót részesítette előnyben. Ez valószínűleg amiatt volt, mert Luther személyes lelki üdvösségét kereste és számára ez egy személyes kérdés volt: Meg leszek-e mentve?
Melanchthon humanistaként az egészre rendszerként tekintett. Nála arról volt szó, hogy a tanítást hogyan terjessze és hogyan újítsa meg az egyházat, mint intézményrendszert. A humanizmusban gyakori módszert alkalmazta, azaz az ellenfele pozíciója is érdekelte, mert párbeszédet akart vele folytatni. Ezért aztán vallási párbeszédekre gyakori meghívást kapott, és ez ahhoz vezetett, hogy 1530-ban végül ő lett a Confessio Augustana atyja. Már ennek felépítése is említésre méltó. Az első rész megpróbálja leírni, hogy mit tudunk közösen vallani. Akkoriban nem választották el egymástól a katolikus és evangélikus / protestáns dolgokat, hanem egy egyházban látták az egészet, még akkor is, ha különböző teológiai pozíciók is voltak.
A második részben a kolostorokkal, a cölibátussal és a laikusokkal foglalkozik: világos, hogy ezek kérdésesek és ezekről beszélni, vitázni kell. A régi hitűek már az első részt sem támogatták, mivel a háttérben politikai hatalmi kérdések játszottak szerepet és nem teológiai vitáról volt szó.
De az Ágostai Hitvallás egy olyan dokumentum még ma is, amely alkalmas az ökumenikus párbeszédre. Közös történelmünk van és közös hitvallásaink. Ebből a szempontból a két egyház számára Melanchthon a hit atyja lehetne, aki ökumenikus hidat képzett és lehetővé tette a párbeszédet.

– Melanchthon halálának napja, április 19, teljesen véletlenül Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa 5 évvel ezelőtti megválasztásának évfordulója is. Ez az ökumené szimbóluma?

(nevet) – Meg kellene erről a rómaiakat kérdezni, hogy tudatosan választottak-e így... Melanchthon életében a párbeszédért küzdött és röviddel halála előtt nagy sóhajjal ezt mondta: Ha meghalok, végre megszabadulhatok a teológusok házsártosságától.
Két szív dobogott a mellében. Nem úgy van, hogy ő csak kompromisszum-kész volt, teljesen világos volt az ő pozíciója is és párbeszédre hajlott. De teher is volt a számára, hogy mindig hidakat kellett építenie és ezeken a hidakon a másik oldalról gyakran nem érkezett hozzá senki sem.

– Mi lett volna a reformációból, ha nem lett volna az egyensúlyra, a békére és megbékélésre törekvő Melanchthon, aki végül Luther mellett talált végső nyugalomra a wittenbergi vártemplom mellett?

– Nagyon aggódott a békeségért. Ez az életrajzából is adódott, hiszen apja háború következményeiben halt meg. Gyermekként átélte szülővárosa, Bretten elfoglalását. Ez nagy hatással volt rá. Ezért aztán azon munkálkodott, hogy a felekezeti vita ne fajuljon katonai konfliktussá. Ezzel egy időben azonban különböző oldalról világos volt számára, hogy ezt nem lehet teljesen elkerülni. Arról a kérdésről, hogy az embernek meddig kell hallgatnia a császárra, Luther és Melanchthon hasonlóképpen azt mondta, hogy van ellenállási jog, sőt kötelesség – ha arról van szó, hogy a hitet megőrizzük és megvédelmezzük.
Melanchthonnak ezért családjával el is kellett menekülnie Wittenbergből. Menekülése meghatározó, traumatikus élményei közé tartozik. A béke annyira értékes, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy megtartsuk. A háborúban az új hitet nem lehet elterjeszteni.

– Melanchthon értelmezése így is lefordítható: képzés, képzés, képzés. A 21. század keresztényeinek mit kell tudniuk róla?

– Nem tudom, hogy ez csak képzés lenne. A megigazulás a következőképpen szól: a szeretet által és Isten kegyelme által szabadok vagyunk. Nem a cselekedeteink által. Melanchthon azért helyezte a hangsúly a képzésre, hogy erre a felismerésre eljuthassunk. A vallás nem arra volt, hogy képzettek legyünk, hanem a képzés volt arra, hogy a vallás megkapja jogait. Ez a mai viták során átfordul, amikor azt mondjuk, hogy a vallás egy képzett emberhez tartozik. Melanchthon ezzel szemben azt mondja, hogy a képzés egy vallásos emberhez tartozik. A kettő azonos értékben tartozik össze. A pajzsunkon ott van: Ha isten velünk, kicsoda ellenünk? Ez is megmutatja a mélyen vallásos embert, aki széles képzettséggel rendelkezik. A hit és az értelem összetartoznak. Egy protestáns kereszténynek hideg fejre és meleg szívre van szüksége.