Őrállókként kiáltani – Interjú Ittzés János nyugalmazott püspökkel

– Püspök úr személyesen csak egyszer találkozott Ordass Lajossal. Hatott-e így is Önre püspökelődjének személyisége?

– Őszintén szólva nem ez volt a meghatározó. Ez a találkozás akkor történt, amikor már befejeztem a teológiai akadémiát, de még – az ismert okok miatt – nem voltam felavatott lelkész. Talán katona voltam, vagy még segédmunkás… Ordass Lajos érdeklődött a sorsom iránt. Elmondtam neki, mi történt velem, tulajdonképpen ez volt a találkozás egyetlen témája. Érdemben sokkal inkább hatott rám mindaz, amit hallottam róla, illetve olvastam róla és tőle.

– Január 8-án a Deák téri ünnepen Hafenscher Károly így fogalmazott laudációjában: „Nem könnyű úton maradt az Úristen hűséges szolgája. Az a kereszt, amelyet püspökként magára vett, és nem díszként vagy alkalmilag félretehető hatalmi jelvényként hordott, jelezte, hogy komolyan veszi Ura szavát: aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét. Több mint jelképértékű, hogy egyháza az érte való hálaadás jeleként annak az Ordass Lajos püspöknek a nevét hordó díjjal tünteti ki, aki hivatásában és munkájában példaképe, lelki atyja volt.” A laudáló végül a méltóságról szóló „Laudamus te”-vel zárta szavait, püspök úr pedig akként válaszolt, hogy szavaival a megtartó, kegyelmes Istenről tett tanúságot. Hogyan fogadta egyébiránt a kitüntetés hírét?

– Annyira sajátos és egyedi küldetése, mandátuma volt Ordass Lajosnak, hogy egyházvezetői szerepe, tevékenysége senkiéhez nem hasonlítható. Félreállítottsága, mártírsorsa páratlan az evangélikus egyházban. Meggyőződésem szerint az utána jövők közül senki nem szolgáltat alapot semmilyen összevetésre.
Valamikor karácsony táján tudtam meg Gáncs Péter püspök úrtól, hogy én kapom a díjat. Azt mondtam neki is – talán másnak is –, hogy elég ambivalens érzéseim vannak. Egyrészt mert úgy éreztem, hogy az Ordass-díj alapszabályában felsorolt feltételek, a benne meghatározott tevékenységek nem mind illenek rám. Ezt nem álszerénységből mondom – én végeztem a munkámat, és nem hiszem, hogy a díjban foglalt „érdemsorozat” passzolna rám. Ugyanakkor kár volna tagadni: éreztem, hogy egyfajta megbecsülés is megfogalmazódik a díj számomra való odaítélésében. S volt bennem egy kis szarkazmus is: hogy ezzel most már „nekem adtak minden díjat” – elindult a Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, folytatódott a Győr városi Szent László-éremmel vagy a pannonhalmi Szent Márton-érdemrenddel, és most ez a sorozat az Ordass-díjjal koronázódott meg…

– Júniusban itt, szemben – ahová püspök úr fogadószobájának ablaka néz – az Öregtemplomban és az udvaron megható püspöki hálaadó búcsú-istentiszteleten volt jelen a kerület – de akkor sem túlzok, ha azt mondom: az egész egyház – népe. Most, bő fél évvel később hogyan tekint vissza arra a napra?

– Biztos, hogy aki elköszönt, és akik az elköszönőt búcsúztatták, mindannyian érezték, hogy nemcsak személyes sorsban, életfolyamatban jelent cezúrát az a nap, hanem bizonyos értelemben véve szükségszerűen az egyházkerület életében is. Ha csak arra gondolunk, hogy egy „ismerős” után jön egy még „ismeretlen”, a változások mindig elgondolkodtatják az embereket.

– Mi történt az elmúlt fél évben?

– Ha szolgálatra kérnek, igyekszem elvállalni; Győrött is rendszeresen végeztem szolgálatot, és másutt is felkértek igét hirdetni. Pár dologhoz nem jutottam még hozzá, van, amit halogatok: néhány bontatlan doboz is van még a szekrényem alján.

– Írni van-e kedve? Ideje? Püspökpublicisztikáit mindig nagy örömmel fogadták lapunknak, az Evangélikus Életnek az olvasói az újság harmadik oldalán. Ezeket az írásokat a Luther Kiadó a nevezetes júniusi istentiszteletre meg is jelentette kötetbe gyűjtve...

 – Írni csak nagy ritkán van kedvem! Nagyon nehezen író ember vagyok! Számomra igen nehéz feladat az írás.

– Nem hiszem el! Hiszen püspök úr olyan gördülékenyen fogalmaz!

– Pedig ez így van... és ezt sohasem titkoltam. Az igehirdetés természetesen más kategória. Cikket írni, írásban fogalmazni azonban nem szeretek. A könyv megjelenése viszont igen nagy öröm és meglepetés volt számomra június 18-án. A püspökpublicisztikák sorozata tavaly nyáron fejeződött be a lapban, de bevallom, én már egy-két évvel korábban is javasoltam, hogy hagyjuk abba, püspöktársaimmal „bojkottáljuk” ezt a rovatot, ám T. Pintér Károly főszerkesztő úr kellően „erőszakos” volt, és nem akceptálta a véleményünket...

– Akkor tehát, ha ez a helyzet – amin a magam részéről még mindig módfelett csodálkozom –, nem várhatunk emlékiratot, összegzést sem püspök úr tollából? Pedig nem akármilyen évtized püspöki szolgálata áll Ön mögött. A dunántúli egyházkerület újjászervezése, „irányba állítása”, identitásának megteremtése a magyar egyháztörténet részévé tette Ittzés János evangélikus (elnök-) püspök nevét…

– Azt gondolom, a püspöki jelentések, a szolgálati naplók kellően alapos tájékoztatást adnak azoknak, akik ez után az időszak után érdeklődnek. Nem gondolok arra, hogy memoárt írjak. Nemcsak az írás miatt, hanem mert lényegében ott van minden fontos ezekben a dokumentumokban. Ami pedig nem tartozik a nyilvánosságra, arról most sem írnék...
Lehet, hogy nem tanulság nélküli ez a bő tíz év – ha egyszer valaki disszertációként, szakdolgozatként fel kívánja dolgozni a dunántúli kerület megszüntetésének és újraindulásának történetét, a kerületi irattárban talál hozzá bőséges anyagot. És D. Keveházi László szerkesztésében éppen tavaly júniusra jelent meg egy nagyszabású egyháztörténeti munka az egyházkerület történetéről. Magam tehát nem tervezek írást.

– Tévedek, ha azt mondom: az elnök-püspökként Önre háruló feladatok jelentékeny hányada – minisztériumi tárgyalások, harcok, bürokrácia – nem állhatott közel a személyiségéhez? Mégis el kellett végeznie... Számíthatott persze elnöktársára, Prőhle Gergely országos felügyelőre, illetve előbb Hafenscher Károly, utóbb Kákay István országos irodaigazgatóra...

– Valóban, az elnök-püspöki megbízatásnak ez a bürokratikus, időnként nagyon formális feladata nem állt igazán közel a szívemhez – kötelességnek éreztem, amelynek az egyházamért igyekeztem eleget tenni. Ha magamért kellett volna csinálnom, én nagyon hamar lezártam volna ezeket a tárgyalásokat. Súlyos bizalmi deficitek voltak 2010-ig abban a partneri kapcsolatban. Személyesen azért éreztem nagyon terhesnek ezt a feladatot, mert gyakran nem volt hiteles a tárgyaló fél. De nem is volt mindig intenzív a találkozások sora.
Röviden: soha nem fogott el az a fajta izgalom a Szalay utcai minisztérium vagy a Parlament bejáratánál, mint amely a győri öregtemplomi szószék lépcsőjénél a mai napig betölt. S ha már itt tartunk, és van lehetőségem a nyilvánosság előtt újra tisztázni egy félremagyarázást: pontosan ezért mondtam le 2010 novemberében az elnök-püspökségről, hogy ne én kezdjek el az aktívabbá váló kapcsolatok idején a kormánnyal tárgyalni, hiszen tudtam, hogy fél év múlva nyugdíjba megyek. Vegye át az, aki a továbbiakban a kormányzat partnere lesz. És mindig a püspök a partnere a kormánynak – ez a katolikus dominancia miatt van így. Ez volt a lemondásom oka. Csalódást okozott, hogy sokan nem értették meg vagy félremagyarázták. Lemondási tervemet természetesen jó előre jeleztem elnöktársamnak, Prőhle Gergelynek és a püspöktársaknak is.

– Idén választások lesznek egyházunkban. Mit vár püspök úr a tisztújítástól? Mire intené egyházunk népét, a jelenlegi és leendő tisztségviselőket? Mit helyezne a választók és a választottak szívére?

– Először is: annyi feladatot fog ez jelenteni valamennyi szinten, hogy őszinte részvéttel gondolok rájuk. Ugyanakkor van bennem egy kis elégedetlenség és szomorúság is. A legutolsó zsinati jelentésemben elmondtam: az a nagyfokú érdektelenség, ami közügyeink iránt megfigyelhető gyülekezeteinkben, nem jó irányt jelöl ki. Példa: ötezer lelkes gyülekezetben felügyelőválasztó közgyűlésen háromszázhetven ember vesz részt. Lelkészválasztáskor is hasonló a helyzet. Késhegyig menő viták zajlanak, hogy ki legyen a lelkész, kapom a leveleket a püspöki hivatalba – majd kiderül, hogy a gyülekezet tagjainak tizede sem választ. Mert nem mennek el a közgyűlésekre. De nem új jelenség ez egyébként...
Annak idején a zsinaton is elmondtam, hogy szerencsés lett volna egy egyszeri döntéssel a gyülekezeti és az egyházmegyei szintet elválasztani a kerületitől és az országostól. Ha ekkora az érdektelenség, félek, egy ilyen intenzív választási sorozat a végére – vagy már a derekára – el fogja fárasztani gyülekezeteinket. Bárcsak ne lenne igazam, és nagy lenne az aktivitás!
Hiányérzetem van egyházunk vezető testületeinek dolgában is. Itt szeretném elmondani: a magam részéről nagyon nagy egyet nem értéssel értesültem arról, hogy a jövőben a gyülekezetek helyett a zsinat választja az országos felügyelőt. A lap nyilvánossága előtt nem akarom ezt a döntést értelmezni, bár van ezzel kapcsolatos véleményem. Az egyet nem értésemet határozottan szeretném kifejezni ebben az ügyben.

– Fásultság – lehet erre magyarázat a társadalmon, mindannyiunkon lévő nyomás, a létbizonytalanság?

– Tény, hogy nehéz időket él az ország, ám sajnos itt több évtizedes folyamat eszkalálódását látom, és félő, hogy mostanság a végkifejlet felé közeledik. De álmentegetőzés lenne mindent erre fogni. Itt más, mélyebb okok vannak. Például hogy a diktatúra évtizedeiben a demokrácia nemcsak a társadalomban, hanem az egyházban is le volt építve. A mai megterhelt, anyagi gondokkal terhes időben, a nemzet jövőjéért aggódó közéletben még veszélyeztetettebbek vagyunk az egyházi tevékenységet illetően. De nem szabad feladni, ami rajtunk áll, meg kell tennünk az érdektelenség ellen.

– Végezetül: hogyan látja püspök úr hazánk és persze Európa jelenlegi helyzetét? Véleménye szerint meg kell-e szólalnia az egyház(ak)nak, s ha igen, mikor, milyen értelemben?

– Nem titkolom, hogy öröm volt bennem a 2010-es választások eredménye láttán. A példátlanul nagy felhatalmazás azonban nem segít a mérsékelten gondolkodó és mérsékelten lépni akaró kormányzati tényezőknek. Stílusában és tartalmában ez az úthengerhez hasonló rámenősség nem az, amire számítottam. A legjobb ügyeket lehetne türelmesebben, négy évre elosztva tervezni és véghezvinni. És más kommunikációs stílussal.
Ugyanakkor meg vagyok győződve arról, hogy nemcsak a kétharmados felhatalmazás példátlan, hanem az ellenzék magatartása is. Az előállt helyzetért viselt felelősségükről nem szabad megfeledkezni nekik sem, és nekünk sem. Aggodalomra ad okot, hogy egy ilyen, a nemzetközi viharnak kitett kis országon belül is ily mértékben egymásnak feszülnek a különböző politikai oldalak.
Nem hallgathatom el azt sem, hogy újra meg újra meglep, amit az ember ugyan évtizedek óta sejtett, de ilyen markánsan eddig nem jelent meg: valójában mennyire nem az ideológia, nem a morális együtt gondolkodás, hanem a pénz hatalma határozza meg a nemzetközi életet az Európai Unióban is. Morális kérdések nem számítanak, csak az elérhető nyereség határozza meg a döntéseket. A morális kérdések sem morális összefüggésben jelennek meg. Ez mélységesen elkeserít. Ebben az összefüggésben kifejezetten örülnünk kell annak, hogy az Európai Unió alapokmánya nem utal a kereszténységre. Mert az világbotrány lett volna. Ez méltó az unióhoz – nem ez a jó, de ebben legalább következetes –: nem beszél róla, és nem is él a szerint.
Sok kelet-közép-európai polgárnak hullott le a hályog a szeméről, és ébredt rá, hogy problémáink döntő többsége valójában nem Keletről, hanem Nyugatról származik. Talán erőtlenné vált az európai keresztyénség. Ez az esztelen és globális kapitalizmus lélekölő és emberi életet nyomorító. Nincs erőnk vagy készségünk, szándékunk, hogy igazán szembeszálljunk vele.
Kell-e szólnia az egyháznak? Olyan időszak jött el ismét, amikor azt kell tenni, amit az Úristen az őrállók feladatául adott: el kell mondani az üzenetet! Ha hallgatnak rád, akkor megmentetted a lelküket. Ha nem hallgatnak rád, akkor nem tudtál rajtuk segíteni, de a magad lelkét megmentetted. Ilyen értelemben az egyház felelőssége oszthatatlan, ha kétirányú is. Felelős az egész közösségért – nem csak az egyház népéért –, a lehetősége viszont csak ennyi. Szóljon. Kiáltson. Mondja el az Úristen üzenetét. Talán lesznek – előbb vagy utóbb –, akik meghallják, és komolyan veszik.