Közelkép az Úr szolgálóleányáról – A Túrmezei Erzsébet-emlékkönyv szerkesztőjével, Kőháti Dorottyával beszélgettünk

Létrehozás: 2012. október 08., 11:35 Legutolsó módosítás: 2013. július 17., 14:53

Budapest – 2012 egyházunkban a Reformáció és a nők éve, amelyhez kapcsolódott a száz évvel ezelőtt született Túrmezei Erzsébet tiszteletére meghirdetett emlékév is. A Magyarországi Evangélikus Egyház Túrmezei Erzsébet-emlékbizottságának döntése értelmében Ancilla Domini – Túrmezei Erzsébet-emlékkönyv címmel szép formátumú kiadvány készült a nagy hatású diakonissza-költőnőről. A bemutatóra 2012. szeptember 25-én, a diakónia napján került sor, amely után a kötet szerkesztőjével, Kőháti Dorottyával beszélgettünk. Szöveg: Petri Gábor, Horváth-Bolla Zsuzsanna, fotó: Petri Gábor

 
 

Száz évvel ezelőtt, 1912. február 14-én született Túrmezei Erzsébet diakonissza-költőnő, a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület 1990. évi újraindulása utáni első főnökasszonya, Balassagyarmat, Budapest-Józsefváros és Csömör díszpolgára. Túrmezei Erzsébet költő, műfordító, diakonissza országosan ismert személyisége volt a hazai vallási irodalomnak és kiemelkedő alakja az evangélikus egyház 20. századi történetének.

Kőháti Dóra neve az evangélikus médiában régóta ismert, rádióműsorokból, paublikációkból. Az eddig megszokotthoz képest, a könyv borítóján egy új keresztnév is felbukkan a szerkesztő nevében. Először is erről a kérdésről faggattuk. Miért Dorottya Éva szerepel tehát a borítón? „Ezt valóban többen is megkérdezték – válaszolt a szerkesztő. – Amellett, hogy ez az anyakönyvezett, hivatalos nevem, személyes oka van, hogy ebben az esetben, a kötet szerkesztőjeként így használtam. Ezt a hatalmas munkát életem legnehezebb szakaszában kaptam feladatul. Édesanyám sajnos 2011 áprilisa óta nincs velem. Ő is Éva, s neki szerettem volna ezt a könyvet ilyen „rendhagyó” módon ajánlani.

De nézzük, hogyan is indult a munka. 2012 januárjában, a Túrmezei Erzsébet-emlékbizottságtól kapta Kőháti Dorottya a felkérést a kötet szerkesztésére. „Megtisztelő volt, hogy rám bízták ezt a feladatot – vallotta a szerkesztő. – Hogy őszinte legyek, akkor még nem tudtam, mire is vállalkozom… Mint mindenki, aki az evangélikus egyházban nő fel, én is jól ismertem Túrmezei Erzsébet verseit. Otthon a könyvespolcon sorakoztak a kötetei. Teológusként gyakran idéztem igehirdetéseimben, és nagyon szerettem az énekeskönyvünkben található énekeit is. Egyik kedvencemet például a lelkésziktatásomon énekeltük, ez az ének az egyházi szolgálatba indítás költői megfogalmazása, nem tudom meghatottság nélkül hallgatni ma sem (Örök Isten, kezed ezer áldást ad; EÉ 315). Erzsébet testvér életrajzi adatait vázlatosan ismertem, de az említetteket és néhány hivatalos, mindannyiunk által látott fotót leszámítva nem tudtam róla sokkal többet.”

Dorottya életében azonban van egy személyes szál is, amely a költőnőhöz fűzte: „Édesanyám unokatestvére, Solymár Péter ma már nyugalmazott csömöri lelkész. Nála és családjánál kisgyerekkorom óta gyakran megfordultam, ismerem és szeretem Csömört, ott konfirmáltam, abban a gyülekezetben, ahol Túrmezei Erzsébet mintegy második otthonára talált. Gubek Máriánál, akit lányaként szeretett, éveken át házát is megosztotta Erzsébet testvérrel, és végakarata értelmében a csömöri temetőben nyugszik. Manci nénit tehát kiskorom óta ismerem, ő a gyülekezet felügyelőjeként mindig bejött istentisztelet előtt Péter nagybátyámhoz a lelkészi hivatalba. Túrmezei Erzsébethez tehát a számomra családilag ismert genius loci is segített közelebb kerülni. Ma Erzsébet testvér egyébként végakaratának értelmében a csömöri temetőben nyugszik.”

Kőháti Dorottya amikor belefogott a munkába, közvetlen munkatársaival, a kötet szerzőivel – id. Zászkaliczky Pál és Madocsai Miklóssal nyugalmazott lelkészekkel, Herzog Csaba lelkésszel, (mindhárman korábban Fébé-lelkészként is szolgáltak), valamint Keveházi László nyugalmazott egyháztörténésszel – több ízben is konzultált, s újra és újra feltette a kérdést: kicsoda Túrmezei Erzsébet?

Ezek során az alábbi gondolatok kristályosodtak ki: Túrmezei Erzsébet diakonissza, költő, műfordító; énekszövegszerző és -fordító; több város díszpolgára; népfőiskolás leányok-asszonyok tanítója, nevelője; egy rendkívül művelt, olvasott, több nyelven beszélő és fordító magyar–német szakos tanárnő; a Fébé 1990. évi újraindulása utáni első főnökasszonya. Valaki, aki egyaránt szót értett a hat elemit végzett népfőiskolás leánynövendékeivel, és méltó szellemi partnere volt Balassagyarmaton Szabó József püspöknek és Hafenscher Károly professzornak, akik teológiai diskurzusaik alkalmával gyakran kikérték Erzsébet testvér véleményét. Egy szerető, meleg családi háttérből érkező, hitét mélységesen komolyan megélő, két evangélikus lelkész bátyjával, Sándorral és Jánossal egész életén át szoros családi kapcsolatot ápoló személyiség volt. Olyan valaki, aki talentumokat kapott az Istentől, és ezeket egész életén át az Isten dicsőségérére és sok-sok ember hitének épülésére, lelki vigasztalására, erősítésére, a költészet által való szellemi gyönyörködtetésére kamatoztatta – mondta Dorottya, aki még hosszan folytathatta volna a sort, hiszen Túrmezei Erzsébet szellemi-lelki kincsekben olyan páratlanul gazdag életet élt, oly sokakra hatott, hogy szinte lehetetlennek tűnt életét tematizálni, fejezetekbe rendezni.

„Egy interjú során arról kérdeztek vajon maga Erzsébet néni miért nem alapított családot. A kutatás során rájöttem, hogy ő valójában egy született diakonissza volt. Több keresztgyereke is volt, mint említettem, a testvéreivel is szoros kapcsolatban állt. Rengeteg ember vette körül, és közöttük igazi segítőként munkálkodott. Levelezését olvasva szinte úgy tűnik, több életet is élt egyszerre, mindenre és mindenkire volt ideje. Rendkívül következetes életet élt, minden képéből és írásából egyfajta belső béke és harmónia áradt.”

A kötet anyagának összegyűjtése nem kevés fáradtsággal járt. A szerkesztő először felvette a kapcsolatot a családdal, különösen is Túrmezei Sándorral, Erzsébet néni unokaöccsével, akinek sokat köszönhetett, hiszen fáradságot nem ismerve válaszolta meg szóban és írásban feltett kérdéseit, begyűjtötte a családtagoknál lévő fényképeket, kézírásos dokumentumokat, leveleket, a Belák családra vonatkozó minden fontos és érdekes iratot, képet. Még a legkisebb papírdarabkát is izgalommal böngészték, ki írta, és mikor mit árul el Erzsébet testvérről.

„Volt, hogy Túrmezei Sándor feljött Karcagról, és egy egész napon át csak a családi fotókat csoportosítottuk, szkenneltük, és türelmesen magyarázta, ki kicsoda a képen, segített beazonosítani a családtagokat – magyarázta Kőháti Dorottya. – Több száz fotót láthattam, a kis Belák Erzsikéről és testvéreiről, de a felmenőkről is, és sok-sok „civil” képet Erzsébet testvér életéből, utazásairól, életének számos megörökített pillanatáról. Élmény volt elmerülni ezekben a képekben, iratokban! Az újságíró-szenvedély magával ragadott, levéltári kutatásokat is végezhettem az EOL szíves segítségével. Jelentős élmény volt a számomra, hogy a munka során közeli kapcsolatba kerültem a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesülettel. Veperdi Zoltán Fébé-lelkész és Görög Hajnalka főnökasszony szintén a kezdetektől segítőkész partnereim voltak; nem volt olyan kérés, amire ne mondtak volna igent. A Fébé gondozza Túrmezei Erzsébet hagyatékát, s ahányszor csak megfordultam az anyaházban, mindig kaptam értékes anyagokat, és tartalmas beszélgetéseket folytattunk. Hálás vagyok, hogy a diakonissza testvérek olyan szeretettel fogadtak, Vilma testvér, Berta testvér és a többiek közelebb vittek a diakonisszaélet és -szolgálat mélyebb megértéséhez. Gertrud Heublein német diakonissza-főnökasszonyt is megismertem, a kötet anyagához nagymértékben hozzájárult, és a találkozásaink is élményt jelentettek.”

Az Ancilla Domini – Túrmezei Erzsébet-emlékkönyvben számos írás, tanulmány és családi fotók, dokumentumok mellett irodalomtörténeti érdekességek is helyet kaptak; például Túrmezei Erzsébet levelezése Reményik Sándorral.

Amikor elkezdtük a munkát, két dologban voltam biztos: szeretném, ha nagyon „személyes” lenne a könyv – ezt a sok szép fotóval, kézírásos levéllel, dedikált kötetekkel, a felbecsülhetetlen értékű családi anyakönyvi kivonatokkal és más okiratokkal talán sikerült megvalósítani – így Dorottya. – A másik pedig, hogy olyan írások, tanulmányok, cikkek kerüljenek bele, amelyek még soha nem láttak napvilágot, kimondottan e kötet számára készültek, illetve, hogy így együtt, ebben a szerkesztésben és elgondolásban még soha nem kerültek kiadásra. Kiemelném dr. Egyed Emese, a Babes-Bolyai Tudomány Egyetem Magyar Tanszékének professzora munkáját, aki olyan nívós tanulmányt írt Túrmezei Erzsébet költészetéről, amelyet méltán nevezhetünk a kötet exkluzív, vezető írásának. Köszönet illeti Essig József operatőr-fotográfust is, akinek Túrmezei Erzsébet kolozsvári látogatásáról készített filmjét megkaptuk DVD-n, ebből a filmből készült egy kis összeállítás a kötet DVD-mellékletéhez a Zákeus Médiacentrum által a ’90-es években forgatott portréfilmmel együtt” – magyarázta érdeklődésünkre a szerkesztő.

„Költői barátságokat is ápolt Túrmezei Erzsébet, különösen is szép és megható a Reményik Sándorral folytatott levelezése és rövid találkozásuk. Sajnálatos, hogy Reményik korai halála miatt ez nem folytatódhatott. Ennek dokumentumai a Petőfi Irodalmi Múzeum jóvoltából kerülhettek be kötetbe. Másik irodalmi barátságát Anna-Maija Raittila finn költőnővel ápolta, aki Erzsébet testvér verseit fordította finnre. Anna-Maija még élt a kötet készítésekor, de betegsége miatt már nem volt írásban sem megszólítható, pedig egy interjú igen nagy öröm lett volna. Augusztusban érkezett a halálhíre. Gyakran látogatták egymást, sűrűbben jött Anna-Maija, férjével, Taistóval együtt Magyarországra, Balassagyarmaton meglátogatta az akkor az ottani szeretetházban szolgálatot teljesítő Erzsébet testvért, majd később Csömörön, Budapesten is” – vallotta Kőháti Dorottya, akit ezután arra kértünk, foglalja össze nekünk az Erzsébet testvér gazdag életét feldolgozó kötet üzenetét a mai olvasók számára.

„Reményik Sándor Jézus Krisztus poétájának nevezte – de nemcsak poétája volt. Nagyon nehéz őt kevés szóval jellemezni, a leginkább kifejező jelzőhöz segítségül kell hívnom a kötet címét: Túrmezei Erzsébet egész életében ancilla Domini, az Úr szolgálóleánya volt” – vélte Kőháti Dorottya. – Túrmezei Erzsébet végigélte szinte az egész 20. századot, hiszen 1912-ben született, és 2000-ben halt meg. Egy olyan korban, amikor nemcsak a keresztény egyházak, de az egész magyarság különösen is próbára tevő évtizedekben élt – gondoljunk például az 1951-ben egyetlen tollvonással feloszlatott szerzetesrendekre vagy az államosított egyházi intézményekre. Ő mindennek ellenére megmaradt hiteles embernek, diakonisszának – azok után is, hogy fel kellett fejtenie szürke egyenruháját. A szívében, lelkében és cselekedeteiben szolgált és írt, akkor is, amikor nem volt szabad publikálni a verseit, csak gépírással, levelekben terjesztették, mert természetesen nem jelenhetett meg a hivatalos irodalomban, csak legépelt, összetűzött „kötetek” készültek, mégis terjedtek a versei. Túrmezei Erzsébet mégsem keseredett meg, nem veszítette el a tartását, nem adta fel a hitét, nem lehetett megtörni. Mi volt a titka? Az, hogy mindig „felfelé” nézett. A válaszokat a miértekre a hitéből merítette, Jézus Krisztustól kérte és kapta. És amit kapott, azt a művészet eszközével adta tovább. Fény volt, aki sugárzott, de úgy, mint aki a rá ragyogó fényt adja tovább, és ezzel világít, melegít, mert ő is kapja az Istentől. Megtalálta a békességet, a harmóniát a mindennapokban, a legnehezebb időkben is – ezt a számos levélből, a fotókról ránk tekintő derűs, szelíd, máskor komoly tekintetből is kiolvashatjuk. Egy példát még hadd mondjak: megható, szívszorítóan szép az utolsó fényképe. Ezen Gertrud Heublein Bad-Kreuznach-i diakonissza-főnökasszonnyal látható. A már nagyon-nagyon gyenge és beteg Erzsébet testvér megkérte Gertrud testvért, hogy öltöztesse fel az egyenruhájába. A fotón Gertrud arcán fájdalom, szomorúság látható – ő is érzi, hogy Erzsébet testvér elmenni készül. Arcán azonban nyugalom, harmónia, mi több, derű látható: ő tudja, hogy hová tart, hogy ki várja őt, és nem félelemmel, hanem a hit bizonyosságával néz előre. Néhány nap múlva hazatért…”

A kötet címében hangsúlyos az „emlékkönyv” szó, ahogyan a kötetben is jelentős részt képviselnek a visszaemlékezések. Ezeknek az írásoknak az összeállítása az anyaggyűjtést és a szerkesztést is rendhagyóvá tette, hiszen a szerkesztő felhívást tett közzé az evangélikus médiában ezzel a szöveggel: „Túrmezei Erzsébet életének tanúit keressük! Egy készülő emlékkötethez keresünk hiteles tanúkat, akik közelről ismerték Erzsébet testvért, és életéről, szolgálatáról hasznos adalékokat osztanának meg, esetleg levelezésüket, más dokumentumaikat a szerkesztők rendelkezésére bocsátanák. Segítségüket előre is köszönjük!” Tulajdonképpen „hirdetést” adott fel.  Nem tudta, hogy hányan fognak válaszolni, hogy egy, tíz vagy ötven jelentkező lesz-e. De már másnap megérkeztek az első telefonok, e-mailek, majd egy héten belül az első postai küldemények a szerkesztő részére. S ez az „áradat” heteken, hónapokon át folytatódott.

„Felvettem a kapcsolatot a jelentkezőkkel, akikhez el is utaztam és interjút készítettem velük. Voltak időben rövid, de máig emlékezetes ismeretségek, és élethosszig tartó barátságok. Megtisztelő volt otthonaikba látogatni. Megható volt látni azt a szeretet, amely Túrmezei Erzsébet iránt születésének századik évfordulóján is élénken él az emberek szívében. Köszönet illet minden visszaemlékezőt, aki Erzsébet testvérrel kapcsolatos, féltve őrzött tárgyi és lélekben elraktározott kincseivel hozzájárult e könyv létrejöttéhez. Túrmezei Sándor a minap felhívott, és mondta, találtak még sok érdekes családi emléket… nos, egy második kötetre való anyag és mondanivaló is bízvást lenne, de hiszem, ha a teljességet nem is tudtuk most megragadni, sok szép és érdekes mozaikdarabkát egymás mellé téve kirajzolódik Erzsébet testvérnek egy eddig így talán nem ismert portréja” – mesélte Kőháti Dorottya, aki így látogatott el a szarvasi Tóth Józsefné, Manyi néni otthonától kezdve a balassagyarmati Farkas Andrásné Nelli néni házáig mindenfelé az országban. Manyi néni leveleit mutatta meg, Nelli néni pedig arról beszélt, hogy a költőnő versesköteteit illusztráló férje hogyan készítette a verseskönyvek képanyagát.

A kötet elkészítése a Luther Kiadó számára is különleges feladat volt. Az emlékalbum az eddigi visszajelzések szerint különösen szép lett, igényes kivitele és impozáns formai megjelenése a kiadó szakembereinek hozzáértését, kreativitását dicséri. A munkatársak elmondása alapján a kiadó korábban még sosem készített olyan illusztrált albumot, amely ilyen széles összefogással, ennyire sokféle forrásból, ennyire különböző típusú anyagokból állt volna össze. (Az egységes nyomdai előkészítés szempontjából merőben más szakmai háttérmunkát igényelnek például a digitális fotók, a beszkennelt múlt századi képek vagy éppen a megsárgult kézírásos levelek, gépelt papírok, anyakönyvi dokumentumok.)

A kötet végén található egy műfaji szempontból nagyon változatos „meglepetés-összeállítás” is. Itt nem csupán a nehezen besorolható írásokat, a fejezetek illusztrációiból kimaradt családi és egyéb jellegzetes fotókat igyekeztek összegyűjteni, hanem családjának, tanulmányainak és szolgálatának – ma már kordokumentumnak számító – hivatalos iratait is közreadták. És kíváncsian körbenéztek az interneten is, amely nem várt eredménnyel járt. 2012-ben Túrmezei Erzsébet művei „természetesen” a világhálón is megtalálhatók, sokszor egészen meglepő helyeken is. Számos felekezet, sok blogger közöl weboldalán Túrmezei-versösszeállítást. Talán legismertebb műfordításához, a Lábnyomok című vershez még a Youtube nevű videómegosztó portálon is felleltek több videókompozíciót. Most ezzel a videóval zárjuk beszélgetésünket.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben