Értelemmel és érzelemmel – Interjú Pántya Renáta roma mediátorral
Amint arról „Egy európai elgondolás magyarországi megvalósítása” című írásunkban beszámoltunk, az Európa Tanács programja keretében 20 fő magyarországi roma kapott képzést. Hogyan működik egy roma mediátor a gyakorlatban? A Kazáron élő Pántya Renáta roma mediátor így beszélt az evangelikus.hu-nak a munkájáról. Szöveg: Szabó-Pap Gabriella
– Nógrád megyében, kistérségi roma esélyegyenlőségi koordinátorként dolgoztam idén nyárig. A munkát a Norvég Alap finanszírozta. Főleg iskolásokkal foglalkoztam: családokat látogattam, beszéltem a szülőkkel az iskolai problémákról, kirándulásokat, kulturális programokat, városlátogatásokat, uszodalátogatásokat szerveztem a roma gyermekek számára. Elvittem ezekre a programokra a legrenitensebb gyerekeket is, pedig voltak, akik rákérdeztek, hogy miért van részük ilyen jutalomnak számító programokban a „rosszaknak”? A gyerekeket azonban nagyon megfogták az élmények, felébresztette bennük az ambíciót. Az, hogy egy közösség tagjainak tudhatták magukat, immáron úgy érezhették, ők is számítanak, valamint az egyre komolyabbá váló beszélgetések olyan mély hatást keltettek, amelyek után „kezelhetőbbek” lettek még a problémás gyermekek is. Volt olyan gyerek, aki annyira „szárnyakat kapott”, hogy versmondó versenyre is jelentkezett, ahol harmadik lett, és azóta sokkal jobban teljesít az iskolában.
– Mint romát, bizonyára szívesen fogadták a roma családok, könnyen elnyerte a bizalmukat.
– Ne gondolja! Sokan azt feltételezték, hogy azért, mert ilyen munkát kaptam, dölyfös lettem, sokan pedig azt képzelték, az a dolgom, hogy minden bajukból kimentsem őket. A romák nagyon büszkék, önérzetesek, de bizalmatlanok és könnyen megsértődnek. A bizalomhiány leküzdésének módszereiről sokat tanultunk az Európa Tanács tanfolyamán. Azt sem volt könnyű megérttetnem, hogy ha rosszat tesznek, annak következménye van, amit vállalni kell: én pedig nem fogom „kimosni” őket a bajból, nem védem meg őket mindenáron. Bizony, sokan zokon vették! Az, hogy roma vagyok, abban segít, hogy értem a gondolkodásukat, a nyelvüket, le tudom egyszerűsíteni a bonyolult dolgokat is úgy, hogy megértsék, miről van szó. Rá kellett mutatnom arra is, hogy nem mindig és nem feltétlenül hátrányos megkülönböztetésben van részük.
– Mondana erre példát?
– Egyszer roma szülők elpanaszolták nekem, hogy két roma fiút az iskolában az utolsó padba ültettek, és ez diszkrimináció, tegyek ellene. Utánanéztem, és kiderült, hogy az adott osztályban a tanulók túlnyomó többsége roma, tehát nem volt kitől hátrányosan megkülönböztetni senkit. A két srác egyébként osztályismétlő volt, tehát nagyobb, mint a többiek, és azért ültették őket hátra, hogy a kicsik lássák a tanárt.
– Most roma mediátorként dolgozik. Hogyan értékeli az Európa Tanács tanfolyamán tanultakat? Hogyan segíti ez a mostani munkájában?
– A tanfolyamon nagyon sokat tanultunk a három nap alatt. Az oktatás folyamata rendszerezte bennem a személyes tapasztalataimat, munkamódszereimet, újakat is tanultam, ez ösztönzést adott, megerősített. Remek társaim voltak a tanfolyamon, jó válogatás volt, büszkék lehetnek rájuk a szervezők! Az esetmegbeszéléseken egymástól is tanultunk, és úgy gondolom, az oktatóink is hasznosítják, amit mi mondtunk el. A tananyag általános jellegű volt, amit nekünk „le kell fordítanunk” a magunk gyakorlatára, hiszen minden város, minden falu, minden vidék más és más, eltérőek a hagyományok.
A klasszikus értelemben vett mediátor leülteti a vitában állókat egy asztalhoz, és arra törekszik, hogy a közös probléma megbeszélését olyan mederbe terelje, hogy végül megegyezésre jussanak a felek. A mediátor feladata az is, hogy a konfliktushelyzeteket megelőzze. Nekünk, magyarországi falvakban működő roma mediátoroknak inkább koordinátori, tehát azonnal beavatkozó, konfliktust kezelő feladataink vannak. Ehhez az is kell, hogy magatartásunkkal, beszédünkkel jelezzük a romáknak: vannak szabályok, kellenek a szabályok, és hogy nem csak jogaikat, hanem a kötelességeiket is ismerniük kell. Egyénenként, tapintatos, megértő, de kritikus hangvételű négyszemközti beszélgetéssel az életvezetési hibákat ki lehet javítani.
– Mondana példát erre is?
– Volt egy nagyon szerencsétlen külsejű, elhanyagolt megjelenésű roma kislány az iskolában, akit a társai csúfoltak, mert büdös volt, piszkos, és rongyos. Egyszer leültem vele beszélgetni, és megkérdeztem, hány éves? – Tizenhárom – felelte. Akkor elmagyaráztam neki, hogy ő már nagylány, és nem egyedül a szülei bűne az, hogy ilyen piszkosan, elhanyagoltan jár. A kislány először nagyon zokon vette, amit mondtam neki: úgy érezte, én is bántom, és nem értem meg a problémáját. Aztán megfogadta a szavamat. Megmutattam neki azt is, hogyan kell megvarrni a lyukat a harisnyáján. Nagyobb változás nem lett a külsején, de arra már rájött, hogy nem csak másokat okolhat amiatt, ami ellen ő is tehet valamit. Az is igaz, hogy nagyon szegények, amiről már tényleg nem ő tehet, mint ahogy arról sem, hogy legyen tél vagy fagy, neki nincs csizmája, kabátja….El nem tudják képzelni, milyen testi-lelki elhagyatottságban élnek még ma is emberek egy Isten háta mögötti helyen, nyomorogva!
– Kistérségi koordinátorként, majd mediátorként több, mint két éve dolgozik. Hogyan látja munkája eredményét? Hogyan alakult a viszonya a romákkal?
– Ismernek az emberek és bíznak bennem. Ma már ott tartok, hogy nem-roma gyerekek és szülők is hozzám fordulnak. Abban a három faluban, amelynek közös iskolája a „támaszpontom”, alapvetően rendezett volt mindig is a viszony a romák és a magyarok közt. A romák többsége beilleszkedett, amíg volt munka a környéken eljártak dolgozni a bányába meg az üzemekbe. Rendben tartják a portájukat is. Mára munkalehetőség hiányában elszegényedtek, igazából az életvezetésük sem a régi. Az utóbbi években probléma abból adódik, hogy sok az idegenből bevándorló, első sorban a közeli városokban nem boldoguló romák költöznek ide. Nekik más a mentalitásuk, mások a hagyományaik. Köztük vannak a legnehezebb esetek, köztük vannak azok, akik még a közmunkát sem hajlandók vállalni, csak a segélyeken meg adományokon tengődnek. Ők még bizalmatlanok – köztük még sok a tennivalóm!
– Cereden dolgozik, ahol három apró falu közösen fenntartott általános iskolája működik. Hogyan alakult a kapcsolata az iskolával és a helyi önkormányzattal?
– Nagyon szerencsésen. Nem lett volna ennyire sikeres a munkám, ha a főjegyző asszony, Szurok Sándorné, az iskola igazgatója, Kiss Józsefné és a többi pedagógus nem fogad a bizalmába. Szabad kezet kaptam tőlük. Különösen sokat tanácskozom az alsó tagozatban tanító Bíróné Katona Tündével: együtt figyelünk a problémás esetekre, igyekezünk megelőzni a bajokat, elsimítani a vitákat.
– Hogyan tovább?
– A kistérségi koordinátori munkaviszonyom nyáron megszűnt. Az iskolában is létszámleépítés volt, közmunkásként pedig nem tudnak alkalmazni, mert nem a faluban lakom, 40 km távolságról ingázom. Reggel 4 órakor kelek, estére érek haza. A mediátorok képzéséhez 6 hónap gyakorlat is hozzátartozik. Én most ezt teljesítem.
A Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium ígéretének megfelelően pályázatot írt ki a mediátorok számára: 6 hónapra 3300 eurót kaphatunk a munkával kapcsolatos kiadásokra. Megpályáztam, remélem, meg is kapom, mert abból legalább a buszbérletemet el lehet majd számolni.
– Miért, a fizetését nem?
– Nem, ez arra nem fordítható.
– Tehát lényegében önkéntes alapon dolgozik. …és akkor a megélhetése?!
– Nem félek én semmi munkától! Takarítást vállalok, kisebb adminisztratív munkákat elvégzek az iskola számára – meg ami csak adódik! De a gyakorlatot meg akarom csinálni mindenképpen! A tanfolyamon húszan vettünk részt. Akkor mindannyiunknak volt munkája, ez a válogatás egyik feltétele volt. Időközben hárman elvesztettük az állásunkat… De munka nélkül nem vagyunk, mert elvégzendő feladat van bőven!