Az egykori miniszterelnök római katolikus pap akart lenni – Exkluzív interjú Németh Miklóssal a Határnyitás szimpózium után

Létrehozás: 2009. július 13., 10:40 Legutolsó módosítás: 2009. július 13., 10:50

Sopron – Németh Miklós (61) egykori miniszterelnök a Határnyitás 1989-2009 – Eljutni a határig című rendezvény fórumbeszélgetésén szólt azokról a történelmi eseményekről, amelyeknek aktív részese volt. A Határnyitás veszélyes helyzet volt, az ő bátorságán is múlott, de felismerte: cselekedni kell, mert mindenki változást szeretne. A fórumbeszélgetés után Németh Miklós személyes interjút is adott, amelyen olyan részleteket árult el életéből, amit minden bizonnyal kevesek ismernek róla. Például azt, hogy a miniszterelnök gyerekként még római katolikus papnak készült, és édesapja fél évig nem szólt hozzá, amikor belépett a pártba. Bolla Zsuzsanna interjúja.

 
 
Az egykori miniszterelnök római katolikus pap akart lenni – Exkluzív interjú Németh Miklóssal a Határnyitás szimpózium után

Németh Miklós Fotó: Bolla Zsuzsanna

A fórumbeszélgetés után Németh Miklóst sáskahadként megrohanják az újságírók. Bár megbeszéljük, hogy interjút ad, átengedem a terepet az ORF-nek (osztrák tévétársaság – a szerk.). Mégiscsak…
Közben kihasználnám az időt egy tányér ételre, de odasiet hozzám.
Megsimítja a kezemet, hogy menjünk be a dohányzóba, van egy szusszanásnyi ideje, az ORF-nek csak később jó, még beállnak a kamerával, keresik a megfelelő helyet a felvételre.
Németh Miklós kedves és közvetlen. Semmi olyan „sztárallűrje” nincsen, mint bulvárberkekben a celebeknek. Ez zavarba ejtő. Hihetetlen érzés a közelében lenni, kislányosan érzem magam, szinte belepirulok. Fényképezőgép és telefon között, táskámban kajtatva nem találom a diktafont.
Nyugi – mondja – majd csak meglesz. Rám néz átható kék szemével. Mintha jós lenne: már a kezemben is van a szerkezet.  

– Ön akkor volt miniszterelnök, amikor én érettségiztem. Nagy változások korát éltük. A neve azonban nem csak számomra, vagy generációm számára vált legendává. Történelmet írt, bárhol a világon, bárkiben pozitív emlékeket hív elő. Hogyan emlékszik a miniszterelnöki két évére? Van olyan, amit mégis másképp tenne?

– Két évet mondanak, de ez a miniszterelnökség napra pontosan másfél év volt. (nevet) Olyan dolgokat sikerült napról napra megvalósítani és átvinni, ami Magyarország függetlenségének megalapozásához, az első szabad választások lebonyolításához vezetett. Ez történelmileg is időtálló teljesítmény, így semmit sem tennék másképp!

– Hogy esett Önre a választás? Hogyan kapta meg a bársonyszéket?

– Nem voltam az eredeti listán, négy másik névvel járta körbe az akkori pártfőtitkár a társadalmi szerveket, megyéket, megyei pártbizottságokat. A konzultáció során azonban felmerült, hogy valaki olyan kellene mégis miniszterelnöknek, aki ért a gazdasághoz, és a gazdasági válság kezeléséhez. A sok-sok jelölt közül ketten maradtunk állva a konzultációs sorozat végén: Nyers Rezső és jómagam. Így kerültem én a listára, másodiknak. Én azt mondtam, hogy legyen Nyers Rezső a miniszterelnök, és én átmegyek a pártból akár miniszterelnök helyettesnek, akár államminiszternek „zongorát cipelni”. Nyers Rezső azonban úgy vélte, hogy túl öreg már ehhez a poszthoz és ide olyan fiatalember kell, aki bírja a gyötrődést és a gyűrődést.
Amikor megkérdeztek engem, hogy vállalom-e, szűkebb baráti körömet, szüleimet, feleségemet végigszaladtam a hírrel és végül az a döntés született, hogy próbáljam meg. Így hozta a sors, tehát nem jelentkeztem érte.

– Emlékszem, nagyapám nagyon örült annak, amikor miniszterelnök lett. Zemplén megyei földműves ember volt, később a TSZ-ből ment nyugdíjba. A földijét érezte Önben és hitt Önnek, hitt Önben. Azt mondta, végre egy egyenes ember! A rendszerváltást már nem érte meg, de biztosan örülne annak, ha tudná, én most Önnel szemben ülök és beszélgetünk. Hogy érzi legbelül: Önnek akkor egyfajta messianisztikus küldetése volt?

– Nem akarom magam felemelni efféle magasságokba. Amit tettem nem tudtam volna másképp tenni.

– Fel szeretnék tenni egy személyes kérdést, ha nem szeretne, ne válaszoljon: Ön hívő embernek tartja magát?

– Ez egy sokrétű kérdés, de nincsen semmi titok benne. Az akkori időknek megfelelően kettős neveltetésben részesültem. Egy volt a család, a templom és a plébánia és más volt a kisdobos-, úttörő-, KISZ-mozgalom és az iskola. Ezzel nem csak én voltam így, hanem kevés kivételtől eltekintve, szinte minden velem egykorú gyerek. Tíz-tizenkét éves koromig, ha megkérdezték, mi szeretnék lenni, mindig azt mondtam, hogy pap. Erősen hívő, római katolikus családban nőttem fel, édesapám egyik húga apácaként kolostorban élt. A háborúban bombatámadás érte őket és itt Kőszegen halt meg.
Sosem felejtem el azoknak a káplánoknak, plébánosoknak a nevét, akik az úttörő mozgalmat elfogadták, és a maguk módján kiegészítették a nevelésünket olyanokkal, amiket fontosnak tartottak.
Szutorcsik József káplántól tanultam meg morzézni, futballpályát építettünk vele és számháborúztunk a parókia kertjében. Kirándulásokat szerveztünk Egerbe. Akkor ültem életemben először vonaton, amikor az egri bazilikába mentünk a lelkésszel.
De térjünk vissza az alapkérdéshez: Van a látványosan templomba járó ember, aki a látványosan odateszi magát, megy és veti a kereszteket, ezek kisebb része, akiknél ez a buzgóság hittel is párosul.
Én abba a kategóriába tartozom, aki itt belül rendez le mindent Istennel. És ahogy most az Ön szemébe nézek (mélyen a szemembe néz, rebbenéstelenül), ugyanúgy nézek minden reggel a borotválkozó tükörbe és nyugodt a lelkiismeretem. Havonta egyszer-kétszer elviszem édesanyámat a templomba. Én ott is másképp rendezem beszélgetéseimet önmagammal és a földöntúli Jóistennel, de ezt nem verem dobra, ez magánügy.

– Monokon (Kossuth Lajos szülőfalujában – a szerk.) született… Soha nem felejtette el azt, hogy honnan jött, honnan származik! Ez elismerésre méltó.

– Édesanyám még most is Monokon él. Oda kötődöm, nekem ott van az otthonom, ott vagyok otthon, és mindig itt vagyok itthon.

– Hogyan lett a papnak készülő fiúból mégis MSZMP tag?

– Szerencsen jártam gimnáziumba és végül a közgazdaságtan jobban érdekelt, így az egyetemre jelentkeztem. 1968-ban a magyar reformmozgalom első kísérleténél, az egyetem akkori rektora magához hívatott egy 20-25 emberből álló csoportot, megbeszélésre. Ez a 20-25 ember az volt, aki nem csak az indexben meglévő jegyek alapján volt a legjobb, hanem akiket a diáktársak mindegyike elismert teljesítményéért és tudásáért. Én másodéves egyetemista voltam akkor, és bekerültem a csoportba. Nagy megtiszteltetés volt. A rektor megszólított bennünket, hogy ilyen emberekre van a pártnak szüksége. Beléptünk. Így lettem 20 évesen MSZMP tag.

– A családja hogyan fogadta ezt?

– Először édesanyámnak mondtam el a hírt és ő úgy reagált, mint minden anya: Te tudod, kisfiam, ha ezt  így látod jónak, akkor biztosan jót tettél. De hozzátette: Apádnak ne mond el! Én viszont azt feleltem neki, hogy ilyet én nem teszek, el kell neki is mondjam. Hat hónapig édesapám nem szólt hozzám! Hat hónap után engesztelődött ki és békültünk meg egymással.

– Manapság az őszinteség nem olyan erény, amit a politikusok gyakorolnának. Talán emiatt az egyenesség miatt sem tudna mostanában szerepet vállalni?

– Ez nem az én terepem. Én nem médiapolitikus vagyok, nem a blogírásban hiszek, hanem a tettekben és cselekedetekben. Másfelé ment a világ. Eljön majd az az idő is, amikor visszakanyarodik az eredeti, szolga-értékekhez. Mert a politikusnak szolgálnia kell.

– Korábban azonban még vállalt volna szerepet…

– 2000-ben én magam gondoltam, hogy tanultam eleget a világban, hiszen tíz évig Londonban éltem (az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) elnökhelyettese volt – a szerk.), és ezt az ország asztalára hozzájárulásként leteszem, de nem kellett.

– Hogyhogy nem kellett?

– Úgy csinálták, hogy én mondjam ki azt: köszönöm, nem.

– Gazdasági válságban van az ország, egyre rosszabb a helyzet, egy jó gazdasági szakember kellene. Ha esetleg felkérnék…

– Nem foglalkozom ezzel a kérdéssel. Bár olyan az életben nincsen, hogy soha, soha, nem, de senki sehonnan nem zargat ezzel a felkéréssel. Elszomorodva látom a fejleményeket. Kivédeni az ember ezt úgy tudja, hogy elfoglalja magát.

– Mivel foglalkozik manapság? Mivel telnek napjai?

– Itthon semmivel, mert ha egynek igent mondok, megsértődik tíz másik, viszont külföldön keresnek. Ezek eseti megkeresések, vállalások, tanácsok.

– Gazdasági szakértelmére van szükség, vagy politikai kérdésekben is megkeresik?

– Is-is. Legutóbb az ENSZ főtitkárának dolgoztam hat hónapig. Észak-Korea volt a vizsgálódás tárgya, ahol egy nemzetközi vizsgálóbizottságot vezettem. Sikerrel teljesítettem ezt a megbízatást. Azóta már további három megkeresésem volt, de édesanyám egészségi állapotára tekintettel nemet mondtam. Én átéltem azt, hogy édesapám akkor halt meg, amikor én Londonban voltam és akkor megfogadtam, hogy soha többet ez nem fog előfordulni. 

Közben az ORF összekapta magát és már a nyakunkon. Búcsúzunk. De ő még ebben az ugrálásban sem mulasztja el, hogy jó étvágyat kívánjon a félbehagyott ebédemhez.

 

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben