A reformáció és a koncepcionális minimal art – Beszélgetés Lestyán Goda János szobrásszal

– A Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász tanszékének művésztanárával, a bronzöntő műhely vezetőjével stílszerűen a szobrászműhelyben beszélgetünk. Hogyan és miért lesz ma valakiből szobrász-művész?

– Jogos a kérdés, magam is sokszor elgondolkodtam ezen, hiszen ez egy nagyon sok szellemi, lelki kihívással és fizikai terheléssel járó hivatás. Ha az elején szeretném kezdeni, a gyermekkorom jut eszembe. Szarvasról származom, az Alföld közepéről, ami egy ligetes vízparti település, ahogy Lóránt János Demeter mondta, ”A hely ahol ha vízbe lépsz, azonnal nyakig ér”

A házat ahol éltünk egy asztalostól vette apám, a kert végében tovább működött az asztalos-műhely. Itt kezdődött a szerelem a különféle anyagok megismerése, megmunkálása iránt. Általános iskolás korban kezdtem rajzolni. Hatodikos voltam, mikor egy fiatal gimnáziumi rajztanár bejött az osztályba azzal, hogy az induló rajzszakörébe keres tehetséges gyerekeket. Lerajzoltatta velünk a saját kezünket és látott a rajzaimban fantáziát.  Szülőket győzködve terelgetni kezdett a szegedi Tömörkény István művészeti gimnázium felé.

– Mit szólt a család?

– Természetesen édesapám inkább gépész- vagy vegyész-mérnöki pályára szánt, mint a bohémnak tartott művész pályára ahol szerinte csak nélkülözés és éhezés vár a fiára. Szuhaj György, az említett fiatal tanár a szarvasi Vajda Péter Gimnáziumból, annyira hitt bennem, hogy hajlandó volt újra és újra győzködni édesapámat, hogy a művészet és azon belül is a szobrászat, ha az ember ügyes és szorgalmas, lehet egy biztos megélhetést nyújtó hivatás. Nagyon örülök, hogy a sors összehozott Gyurival, akivel azóta is szoros barátságot ápolunk és bár az évek során sok nagy művész mellett tanulhattam, ő maradt a mesterem és lelki társam. Ő egy fantasztikus pedagógus, aki mindíg nagyon hasznos és pontos információkkal segítette a pályámat.

– Azt olvasni rólad, hogy szobraidnak anyaga elsősorban a kő, most mégis az általad vezetett bronzöntő műhelyben beszélgetünk. Melyik anyag áll a legközelebb hozzád?

– Ahogy említettem a különféle anyagok iránt korán kialakult a vonzalmam, így elég nagy jártasságot szereztem különféle tulajdonságú anyagok megmunkálásában. A gimnáziumban díszítő szobrásznak tanultam, ahol a gipsz, mint köztes anyag és az agyag volt a munkánk eszköze az első két évben, amit a felsőbb években a kőfaragás követett. Ilyen előélettel a Művészeti Egyetemen már a kő volt amiben a legmagabiztosabban alkottam. Ez, mint korszak egészen 1999-ig tartott, amikor meghívást kaptam Mezőtúrra egy művészeti szimpóziumra, ahol úgy tűnik egy életre eljegyeztem magam a bronzszobrászattal. Ott sikerült megismernem Győrfi Sándorék által a hetvenes évek elején felújított, újra-gondolt műfajt, a viaszveszejtéses öntészetet. Azóta azt gondolom, hogy ez az az anyag és technika, amiben szobrászként a leginkább szeretem kifejezni magam.

– Műveidre jellemző, a már-már végletes stilizálás. Ez a modern kor követelménye alkotásaiban? Mi az a határ, amin túl már nem lehet a nézőre bízni a szobor értelmezését?

– Az egyetem után kicsit felszabadulva fedeztem fel magamban, hogy keskeny hosszúkás kövekből egy egész sorozatot tudnék összeállítani a „Hal” témára. Ez volt az első bemutatkozásom a művészeti életben. Az idő során egyre mélyebben jártam körül a „halság” motívumot, mint eszme-rendszert. Ennek a folyamatnak részeként haladtam a reális, élethű ábrázolástól a végletesen redukált, letisztított formáig amíg eljutottam az ideáig, a tiszta eszméig. Ehhez a kő anyagának erezete adta meg azt a pluszt, ami végkép kizárta az uszonyok és más részletek ábrázolását. Maga a hal, mint motívum egy nagyon ősi és keresztyén szimbólum is. Engem eleinte maga a forma érdekelt, de a szimbólum erőssége megkerülhetetlenné tette a keresztyénségem, evangélikusságom bevonódását. Talán a letisztultságra, a dolog lényegének keresésére való törekvés is kódolva van a puritánságra törekvő evangélikus örökségemben. Úgy érzem ránk nem jellemző a túlburjánzás, szülővárosom Szarvas egy hagyományosan evangélikus központ ahol a génjeinkbe van kódolva a lényegre, egyszerűségre való törekvés.

– Mit jelent számodra az evangélikusságod?

– Nem vagyok sűrűn templomba járó ember, azonban időnként erős vágyat érzek, hogy a templomba térjek. Valójában a művészetet is szentélynek élem meg. Nagyon fontos a hit. Az egyik legnagyobb megvilágosodásom Aradi György lelkész barátomhoz köthető. A vele való beszélgetések, Istentiszteletei itt a Fasorban nagyon mély lelki életet ad nekem. A hitem erőforrás a mindennapi élethez, a munkához, emberi kapcsolatokhoz, a tanításához. A tanítványaim gyakran kérdezik, hogy mit kérdezzenek a nagy mesterektől, hogy lehet a titkaikat kifürkészni? Mindíg azt mondom nekik, hogy a művészet egy létforma. Elsődlegesen ezt kell megtanulni. Ezt az életvitelt kell figyelniük, megtanulniuk. Ahogyan Aradi György barátom él és példát ad, azt nagyon sokra tartom.

– Érdekes kanyarral jutunk el a téged épp foglalkoztató motívumhoz, ami úgy érzem több szempontból is éppen idevág. Mit jelent számodra a háló, ami legújabb munkáidon megjelenik, és amiből –bár csupán egy pár utalás erejéig– az olvasók is láthatnak pár képet?

– Ami elsőre eszembe jut, hogy Jézus tanítványai halászok voltak és itt természetesen nem elsősorban a hal-halászatra gondolok. Jómagam szeretnék nemcsak ember, hanem élmény és emlékhalász is lenni. Nem nagyon láttam rá példát, hogy más körüljárta volna ezt a témát. Szeretek szimbólumokkal foglalkozni, így találtam rá arra a mély gondolatiságra, amit a hálók, varsák, kecék hordoznak.

– Beszélgetésünk egyik apropója, hogy te alkottad a Városligeti Fasorban lévő Reformációi Emlékparkban álló szobrot. Hogyan történik egy ilyen felkérés, miért pont téged bíztak meg ezzel a feladattal.

– Hiszem, hogy nekem kellett megcsinálnom valamiért. Néha úgy érzem, hogy nekem sem lehet elbújnom, mint Jónásnak. Úgyis megtalálnak. A történet úgy kezdődött, hogy 2004-ben Balatonbogláron volt egy kiállításom, ahol összeismerkedtem Aradi Gyurival. Nem akartam elmenni a kiállítás megnyitójára, de mégis ott voltam és a bevezetőben Gyuri mondott egy mondatot amitől úgy éreztem ezért kellett ott lennem.  Sokat beszélgettünk akkor és azóta. Évek teltek el, ő felkerült a Fasorba. Egyszer csak felhívott, hogy a templom melletti terület rekonstrukcióját tervezik, ahová egy ivókutat is szeretnének. Megkérdezte, hogy volna-e hozzá kedvem és időm, hogy részt vegyek a tervező, előkészítő munkában. Tulajdonképpen egy egyszerű ivókútból jutottunk el a reformációi emlékszoborig. Az első vázlattól, ötlettől a végleges emlékműig egy nagyon küzdelmes és hosszadalmas út vezetett.

– Mi volt benne a nehéz?

– A folyamatos párbeszéd égiekkel és földiekkel. Amikor úgy érzi az ember, hogy jó úton halad és folyamatosan akadályok gördülnek, akadályokat gördítenek elé, mégis úgy érzi menni kell, mert jó az irány. Ahogy egyre feljebb tör az ember úgy nyúlnak egyre mélyebbről utána, hogy visszahúzzák. Életem legnagyobb kihívása és tapasztalása volt a két év, míg elkészült. Megtapasztalni a hit erejét, ez volt a legnagyobb élmény. Megtalálni a segítőket. Megtanulni figyelni a belső hangokra. Azt, hogy minek miért kell úgy lennie. Az evangélikusság nem igazán teremtette meg a saját szobrászatát. Meg kellett érlelni az alkotó folyamat során, hogy mik a határok, a formák, a szimbólumok. Miért a négy pilon? Mik a reformáció legerősebb fogalmi képei? Ahogy a négy pilon a földön áll és tartja az eget. Ahogy az oszlopok háromnegyedében megjelenő oszlopfejezetek keresztet formálnak. Az, hogy miért pont oda és miért ekkora méretben? Milyen távolságból szólítsa meg az embereket és késztesse őket interakcióra, közelebb lépésre? Ahogy a Biblia olvasása is egyre mélyebben magával ragadja az olvasót, úgy szerettem volna vonzást, húzást adni a szobornak. Mindezekre rátalálni sok idő és küzdelem volt. Az útkereszteződésekbe általában kereszteket szoktak állítani. Ez a szobor valójában egy újra gondolt, –ma úgy mondanák koncepcionális minimál art– kompozícióba sűrített modern kereszt.

– Hogy alakult ki a végül elkészült forma?

– A „Erős vár a mi istenünk!” köszönésünk volt az egyik alap gondolat. Az erős vár bástyái, vagy oszlopai melyek a négy evangélium, vagy ahogy a feliratok hirdetik a négy „solus”-t képviselő pillérek. Mindenképp fontos volt, hogy a négy elem egymás mellett állása kapjon valami belső tartalmat. Így alakult ki, hogy négyen együtt középen egy kereszt-formát hasítanak ki a térből. A pillérek egyenkénti formái visszacsatolást mutatnak a saját szobrászatomra és a kőfaragás különböző folyamatait, a mesterségbeli tudást mutatják be a különböző felületek alkalmazásával.

A néhol elkeskenyedő, majd kiszélesedő Solus Kristus oszlop belső íve a Krisztusi szenvedést, a megfeszítettséget is jelentheti.

A hit oszlopán megjelenő belső ív a templomok belső hangulatát, támpilléreit szimbolizálja.

A kegyelem a legkarcsúbb, a legtörékenyebb, ahogy bennem ez a fogalom él.

A szentírás oszlopán megjelenő beirdalt felületkezelés a Biblia sorait jelzik.

Szemben a hagyományos épületekkel, amik felül gerendával vannak megerősítve, ez az ég felé meredező emlékmű alapjaiban a legerősebb. Ez a négy gondolat jelenti a törvény tartópilléreit, melyek stabilan állnak immár lassan 500 éve. A talapzat közepéből fény árad, ami folyamként indul két irányba. A szobor alapján csupán szűkszavú tőmondatokban jelennek meg az azok a jelentős gondolatok, melyeken a reformáció nyugszik. Az egyik oldalon az „Ecclesia semper reformanda est”, vagyis a „Folyamatosan megújulásra szoruló egyház”, a másik oldalon pedig a lutheri gondolat: „Az igaz ember pedig hitből él!”

Ami a szobor anyagát illeti, az ihletet talán Harmati püspök úrral való egyik beszélgetésem adta. Ő mondta ugyanis, hogy számára a reformáció azt jelenti, hogy eljött a világosság az egyház életébe. Ezt a fény-gyújtást ez a világos kő szimbolizálhatja leginkább, amit tovább erősít az oszlopok közé elhelyezett fényforrás, ami fénnyel tölti meg az köztük levő teret.

Amit az egyik barátom mondott, hogy ez egy koncepcionális minimál art alkotás, büszkén vállalom, hiszen a minimalizmusa az ami összeköti a transzcendenssel.

– Miben különleges egy egyházi megbízás?

– A művész mindenkor a maximumot fogja adni önmagához képest, hiszen ha az ember alkot valamit és bemutatja egy közönségnek, az egy elköteleződés, hogy rosszat nem lehet! Hiszek a Fine Art-ban. Az ötlettől a megvalósításig tartó folyamat mindíg gyötrelmes és nehéz, de ezt az utat végig kell járni. Az egyházi művészet ikonográfiájával tisztában kellene lenni. Ennek ellenére az utóbbi időkben meggyengült egyházaknak újra kellene gondolni és értelmezni a régi hagyományokat és ehhez be kell hívni a művészeket. Az ősi motívumokat hit általi hozzáféréssel, újragondolva, a művészet közvetíteni hivatott. Számomra inspirálóbb, nagyobb kihívást jelent egyházi megrendelésre dolgozni, több felkészülést és odafigyelést igényel.

– Min dolgozol éppen?

– Jövőre töltöm be a negyvenet, talán kicsit ennek apropóján is szeretnék egy gyűjteményes kiállítást rendezni. Szakrálisabb irányban szeretném kiteljesíteni a háló-témát, és befogadó közönség, közösség számára hozzáférhetővé tenni. A tanítás mellett vannak megbízásaim is. A Kolozsvári testvérek alkotásáról, a Sárkányölő Szent Györgyről, mely 1360 körül készült Nagy Lajos korában, készítünk egy duplikációt Sepsiszentgyörgynek. Ennek a kivitelezését fogom irányítani. Bronzba öntöm tavaly elhunyt Körösényi Tamás szobrászművész egyik szobrát, vannak kisebb portré megrendeléseim, igyekszem jelen lenni a művészeti közéletben valamint egy nemzetközi szimpóziumot szervezek szlovák művész-barátommal. Jövőbeli terveimet tekintve szülővárosom térségében egy saját művészeti komplexum létrehozását kezdtem meg.