A Poézis együttes irodalmi missziót folytat

- Mikor alakult az együttes, milyen apropóból?
- Gyerekkoromban zongorázni tanultam, ám a hetvenes évek közepén, fiatal gimnazistaként gitározni kezdtem, mert ez a hangszer volt az, ami igazán megmozgatott. Különféle alkalmi csoportosulásokban játszottam abban az időben, aztán 1980-ban alakítottam meg a saját együttesemet, amely 1983-tól már a ma is használatos Poézis néven futott. Lényegében akkor találtuk meg önmagunkat.
Az eltelt harminc év alatt mintegy kettőszáz verset zenésítettem meg, szinte kizárólag XX. századi magyar kötők költeményeit. Ennek az az oka, hogy magyartanár vagyok, és az irodalmon belül mindig is a líra volt az, ami igazán érdekelt. A XX. századi költészet pedig azért állt közel hozzám, mert rólunk szól. Az egész XX. századi történelem, lélek, életérzés ezekben eszenciaként benne sűrűsödik - számomra Weöres Sándor pár sorában például egész regény rejlik. Fiatal koromban nagyon szerettem a Kaláka együttest, rendszeresen jártam a koncertjeikre, és lényegében az ő inspirálásukra kezdődött ilyen irányú tevékenységem. Ami nálam nagyon fontos, hogy a vers, a szöveg az elsődleges, ez van elől, és én jövök utána. Ez így is helyes, ha az ember például Ady Endrét zenésít meg, akkor a szöveg az, amit a zenével kiszolgál, kibont, alátámaszt, hangulatát aláfesti. Nem szabad arra törekedni, hogy a zene előbbre kerüljön, mint a vers, és ezzel öncélúvá váljon. Lényegében az adott vers értelmezése és kiszolgálása, közvetítése a feladatom a közönség felé. Ez az én felfogásomban egyfajta irodalmi misszió. Nagyon sok mindenkinek juttattuk el így a fülébe, tudatába a verseket, akik maguk verses köteteket sosem forgatnak. Ezt a tevékenységet ilyen szempontból tehát szolgálatnak érzem.
- Hogyan kezdett zenéléssel foglalkozni?
- Saját együttesemben játszottam, és énekeltem. Szerettem volna jobban, szebben, igényesebben énekelni, ezért elkezdtem hangképzésre járni. Néhány év tanulás után énektanárom beajánlott az Operaház énekkarába, ahová az első meghallgatás után felvettek. Ezután intenzívebben foglalkoztam az énektanulással, magánúton tanultam 12 évig hangképzést. 1992-ben kaptam Bartók Béla – Pásztory Ditta-díjat, mint énekművész. 1997-ig énekeltem az Operaház énekkarában, aztán németországi ösztöndíjból hazatérve, Szinetár Miklós, akkori főigazgató, igazgatósági taggá nevezett ki. Művészeti titkár voltam először, négy év múlva műsorigazgató, majd főtitkár lettem. 1997-től 2007-ig a műsortervért és szereposztásért voltam felelős, és más feladataim mellett zsűriztem a hozzánk jelentkező énekeseket. Mivel idén március óta már nem dolgozom az Operaházban, az együttesem lett zenei tevékenységem fő iránya.
- Ön, mondhatjuk úgy, komoly zenével alátalpalt ember. Épp ezért úgy gondolnám, hogy megmarad a komolyzenei határokon belül, ám együttese mégis más műfajú zenét játszik.
- „Köztes” zenének mondhatnánk a Poézis zenéjét, mert stílusában, és ritmikájában sokféle, mindig az adott vershez közelít és igazodik. Van blues-ritmus, akad népies, jazzes, még rock and roll-jellegű is, egyszóval sokféle ritmusképletű zene. Mindig akusztikus hangszerekkel játszunk. Alapvetően komolyzenei karakterű a muzsikánk, hiszen a gitárt leszámítva, a komolyzenei hangszerelés egyfajta bázisa az egész zenének, a „könnyű” zene inkább szín, utalás, mely a versek változatosságának kifejezését szolgálja.
- A tagok mennyire változtak az évek során?
- Eleinte nagyon sokat. Az út- és társkeresés hosszú folyamat. Később állandósult az együttes összetétele. Természetesen az utóbbi években is előfordultak cserék, de sokkal ritkábban, inkább objektív okokból.
- Ezt mi befolyásolta?
- Fiatalon nyugtalan természetű ember voltam, nehezebb volt velem kijönni. Kerestük a saját hangunkat, a valódi műfajunkat. A kilencvenes évek elejétől már hosszú évekig muzsikált velünk mindenki, hiszen ráleltünk a ma is követett útra.  Együttesünk tulajdonképpen lazább szerveződésű baráti társaság, melynek fő, de nem kizárólagos tevékenysége a közös muzsikálás. Első hegedűsünk vagy csellistánk például több is van, akikkel mind nagyon jó barátságot ápolunk. A koncert jellegétől és az ő egyeztetésüktől függ, hogy melyik előadásunkon melyikük játszik.
Állandó tagnak számít feleségem, aki húsz éve muzsikál az együttesben. Mellette Illés Péter barátom is már húsz éve tag. Ő egyébként szintén az Operaházban énekel. Elsősorban mi énekeljük a verseket. Kívülről tudjuk a költeményeket. Mi vagyunk az együttes magja. A lányaink az utóbbi években teljesen beépültek a zenekarba. Kiskorukban gyerekkoncerteken már szerepeltek, kalapáltak, tapsoltak, énekeltek, de komolyabb hangszereken nem játszottak. 2005-ben a nagyobbik lányom, Zsófia (19) jelentkezett, hogy fuvolistaként szívesen játszana velünk. Utána a kisebbik, Viola (18) hegedűvel csatlakozott hozzánk. Ma már nélkülük nem teljes a zenekar, hiszen a gazdagabban hangszerelt szerzeményeinket nélkülük nem tudnánk előadni.
- A tagok változása a zenekar zenéjét is megváltoztatta? Gondolok arra, hogy ha egy csellista kilépett, akkor esetleg másféle hangszer került az új taggal a zenekarba?
- Nem. Csellista helyére például mindig csellistát kerestem, így alapvetően a hangszerelés nem változott. Alaphelyzetben mindig öten voltunk, ennyi volt az állandó tagság, és ehhez jöhettek a kisegítők, így 8-9 főre felduzzadhatott a létszám. Ma már ez az állandó csapatunk. Sokféle felállás lehetséges azonban, hiszen szoktam a feleségemmel kettesben is fellépni, vagy játszunk hárman is, mint legutóbb a Teológián. Mostanában főleg az okoz inkább nehézséget, hogy fellépések előtt időpontot egyeztessünk. A próbákat is elég nehezen tudjuk megtartani, épp emiatt. Adódott úgy is, hogy egyedül léptem fel, így nemrégiben a Rózsák terén és Várpalotán is így történt, de a zenei gondolataim kifejtését akkor érzem teljesnek, ha az ének- és  hangszerszólamok is mind megszólalnak.
- Hol szoktak fellépni?
- Az utolsó két-három évben helyeződött át a hangsúly az egyházi területre, azelőtt inkább világi helyeken adtunk koncerteket. Talán azért is változott ez az arány, mert az egyházi világban ismertebbekké váltunk. Ebben a ZMC 2006 tavaszi felvételének is jelentős szerepe volt. A PAX televízió folyamatosan játssza műsorunkat. December elején a Sarepta Szeretetotthonban léptünk fel kilencen. A Pesthidegkúti gyülekezet meghívásának tettünk eleget, de az otthon lakói is meghallgatták előadásunkat. Fogyatékosok, idős otthonlakók és a pesthidegkúti gyülekezet előtt játszottunk a Sareptában.
- Milyen volt a koncert?
- Nagyon szép élmény volt. Egy ifjúsági istentisztelethez csatlakoztunk egy egyórás koncerttel. Az egésznek nagyon jó légköre volt. Az adventnek van egy meghittebb hangulata, karácsonyváró közege. Időnként az otthonlakók is énekeltek velünk együtt. Tavaly ez még meglepő volt számunkra, de most már természetesnek vettük. Ez az elfogadás és az öröm jele, így számunkra nagyon pozitív visszaigazolás arról, hogy tetszik, amit csinálunk.
- Vegyes közönségnek biztos nehéz dalt választani. Hogyan válogatják a dalokat?
- Általában én válogatom össze a dalokat, de feleségemet is mindig megkérdezem. Sokféle szempontnak kell megfelelni. Dalaink többsége inkább lírai hangvételű, de bő kétszázból van válogatási lehetőség. Ügyelnünk kell arra, hogy ne legyen nagyon andalító a műsor. Bele kell tenni pergőbb ritmusú számokat is, amelyek kicsit megtörik ezt a monotóniát, hacsak nem maga a monotónia a cél. A Felső fény, amely 21 Weöres Sándor-versből áll, kifejezetten, felvállaltan lassabb számokból tevődik össze, mert ott az elgondolkodtatásra törekvés a lényeg.
Nemrégiben nyugdíjas lelkészeknek zenéltem a Rózsák terén, egy hetven-nyolcvan éves generációnak, lelkész-értelmiségieknek. Meglepően alakult a helyzet. A koncert előtt mécses-gyújtás történt, az elhunyt testvérekre, lelkészkollégákra emlékeztek, és azután jött az én műsorom. Terveztem egy gyorsabb, vidámabb számot is, és nem tudtam, mi lesz ebből. Előtte a líraibb dalokat kedvesen fogadták, de nem volt átütő erejű tetszésnyilvánítás. Amikor azonban a vidám verset elénekeltem, tapsvihar tört ki. Onnan kezdve minden dalt lelkesen megtapsoltak, sőt a végén elmondták, hogy mennyire örülnek, hogy ilyen vidám dalt is énekeltem.
- Nem használnak erősítést. Nagyszínpados fellépéseket így nem vállalnak?
- Négyszáz főig szoktunk vállalni, kisebb-nagyobb termekben, művelődési házakban, illetve templomokban. Ha túl nagy a tér vagy a létszám, akkor az arányokra fokozottan ügyelni kell, mert a hangszerek között elég nagy a dinamikai különbség: a fuvolának, a hegedűnek kifejezetten erős, míg az akusztikus gitárnak jóval szerényebb hangja van. Ha nagyobb a tömeg, akkor a gitáron apró finomságokat nem lehet játszani, mert nem jól hallható. Lényegében püfölnöm kell a hangszert, ami a zenei igény rovására megy, de ennek ellenére szerencsésebbnek érzem az erősítés nélküli megszólalást, mert ellenkező esetben egy elektromos dobozhang is belekerülne a zenébe, és az számomra felvállalhatatlan.
- Van olyan szerzeménye, amelyre különösen büszke?
- 2007 tavaszán írtam egy művet, Győri Gábor esperes úr kérésére, Reményik Sándor: Pilátus című versére. Ez saját együttesemre és a pestszentlőrinci evangélikus gyülekezeti énekkarra készült. Sikere nyomán, tavaly decemberben, templomunk 75 éves évfordulóján, bemutattuk Hét ima című művemet, amely hét XX. századi magyar költő vallásos témájú verseiből áll, Ady Endrétől Sík Sándorig. Ennek felvételére készülünk most, valószínűleg tavasszal készül majd el a lemez. Ez az eddigi legnagyobb művem, mind terjedelmére, mind az előadói apparátusra vonatkoztatva.
- Melyik gyülekezetben érzi „otthon” magát?
- A pestszentlőrinci gyülekezetet másokkal együtt anyai dédapáim alapították, az egyikük felügyelő, a másikuk gondnok volt. Nagyapám is itt tevékenykedett, gondnokként és felügyelőként, édesapám is presbiter volt. Ez a mi hazánk.
- Egyik őse nyomdokába lépett az irodaigazgatói székben is. Hogy élte ezt át?
- Anyai nagyapám, Kuthy Dezső volt az Országos Iroda alapítója, amit 1923-ban szervezett meg, és húsz évig vezetett.  Nagy örömmel fogadtam megbízatásomat, bár mindvégig szorongással és megtiszteltetéssel vegyes érzéseim voltak. Rengeteget köszönhetek nagyapámnak, aki sokat foglalkozott velem - gyakorlatilag az ő szárnyai alatt nőttem fel. Egész szemléletmódomat, világlátásomat ő alakította. Szeretnék az ő szellemében, hozzá méltón munkálkodni.