„Úrvacsorázhatnak-e a jövőben robotok?” – Interjú Gáncs Tamással

– Doktori iskolába jársz, az itt folyó tanulmányaidat szakítottad meg egy chicagói ösztöndíj kedvéért. Mi a doktori témád?

– A doktori disszertációm „munkacíme” Jézus és a periféria magánya, mely egyrészt utal mindazokra a társadalmi csoportokra, akik az akkori társadalom és vallási élet perifériáján éltek, megbélyegezve, kitaszítva, elnyomva, szavak nélkül, diszkrimináltan, kisebbségben, a társadalmi és vallási többség által lenézve, kiközösítve. Ők azok, akiket az újszövetségi iratok bűnösöknek titulálnak, ami nem erkölcsi, moralizáló, sokkal inkább szociális kategória volt abban az időben. Ők azok, akiknek Jézus – aki bizonyos értelemben maga is a társadalom perifériáján élt és tanított – meghirdette az Isten országát az „itt és most”-ban, és ők azok, akinek reményt adott azzal, hogy felemelte őket és új perspektívát adott nekik.
Másrészt dolgozatomban szeretném érinteni Jézus egzisztenciális magányosságának kérdését is. Munkámat interdiszciplináris keretek között végzem, mert mind a szociológia, mind a szépirodalom, mind a vallásfilozófia, társtudományként segítenek dolgozatom tartalmi súlypontjainak elhelyezésében. A magányosság, a kitaszítottság, a marginalizált értékekért való küzdelem, a szociális érzékenység, az elnyomottak hangjának megszólaltatása túlmutat teológián és más tudományokért kiált segítségért.

– Hogyan bukkantál erre a témára, miért foglalkoztat ez ennyire?

– Lelkészként és teológusként is mindig azt éreztem és éltem meg, hogy nekem a jézusi történet legfontosabb eleme az a fajta jézusi hozzáállás, mely nem kiközösít, hanem integrál, nem megbélyegez, hanem feloldoz, nem elítél, hanem megbocsát, nem terhet rak az amúgy is súlyos terheket cipelő emberekre, hanem leveszi azokat. Megszabadítja, felszabadítja őket, és ezzel méltóságot, igazi emberi méltóságot ad nekik. Ez az a szabadítás, amit Isten népe átélhetett az exodus csodájában, és melyre maga Jézus is utalt az utolsó vacsorán.
Az evangéliumi történetekben – kanonizált és nem kanonizáltakban egyaránt – egy olyan Jézus-képpel találkozhatunk, aki nem fél, hanem együtt érez, nem elitista, hanem „vámszedők és bűnösök barátja”, aki számára nem az számít, hogy honnan jöttél, hanem az, hogy ki vagy. Azt gondolom, erre a fajta érzékenységre soha annyira nem volt szükség mint ma, amikor szociális olló napról napra tágasabbra nyílik. A jóléti kereszténység felállva tapsolja önmagát és érzékenységét szinte teljesen elvesztve, szinte csak magával foglalkozik, és igyekszik minden áron fenntartani magát, és több tekintetben is anakronisztikus rendszerét. Persze tisztelet a kivételnek.

– Jól érzem, hogy van ebben némi egyházkritikai él?

– Természetesen van. De ez a József Attilai „érted haragszom, nem ellened” hozzáállás, ami kritikus hitet, és őszinte hangnemet vár el. Egyszerűen ezt nem lehet, illetve nem érdemes másként csinálni. Különben is a lutheri örökség is erre sarkal minden érzékeny embert, hogy mondja ki azt, ami van, és azt is, ami nincs. És persze azt is, hogy a kettő között lényegi különbség van. Az egyházak világszerte küzdenek ezzel a fajta önkritikával vagy annak hiányával, pedig azt gondolom, a hitelesség kérdése ezen áll vagy bukik. Az igen veszélyes fundamentalista irányzatokkal szemben ugyanis, melynek népszerűsége külföldön és hazánkban is egyre népszerűbb, fel kell tudni vállalni az egyházaknak egy szociálisan érzékeny, szabad, befogadó, mindenki (!) irányába nyitott integráló szerepet, ha úgy tetszik, egy alternatív egyházmodellt, mely korszerű – nemcsak gondolkodásában, de szóhasználatában, teológiájában is. A technikai eszközök adottak, csak jól kell(ene) vele élnünk. Azt hiszem, a jézusi közösségi modell félreértése bárkit kirekeszteni a közösségből, csakúgy, mint lezárni a forráshoz vezető utat. Jézus egyébként maga is nagyon kritikus volt a maga zsidó vallását illetően, és mindig arra törekedett, hogy azokat az elemeket emelje ki a tanításból, melyek összekötnek embereket, nem pedig elválasztanak – akár egymástól, akár magától az Örökkévalótól. Ilyen értelemben nem újat hozott, hanem újraértelmezte a gazdag zsidó teológiai tradíciót. Más kérdés, hogy később a kereszténység és annak dogmatikája hogyan alkotta meg a maga megosztó rendszerét ebből a jézusi örökségből.

– Hogyan látod, miben változott a teológiai gondolkodásod a tizenegy hónap kintlét alatt?

– Változott is meg nem is – mondhatnám, ha röviden akarnék válaszolni. Abban az értelemben nem változott, hogy a kiindulási pontjaim, a szempontrendszerem, ha úgy tetszik a kritikus, de biblikus alapú koordináta-rendszerem megmaradt. Ami változott: az a bázis, az a szakirodalom, az a kint szerzett szakmai tőke és kapcsolatrendszer, amire építhetek a jövőben. Mindaz, amit eddig gondoltam teológiáról, spiritualitásról, más vallásokról, emberek közötti egyenlőségről, szolidaritásról, egyházi preferenciákról, társadalmi szerepvállalásról mind-mind megerősítést nyertek azáltal a szabad szellemi közeg által, konkrét éjszakába nyúló beszélgetések által, amiben élhettem a közel egy év alatt. A számos, számomra teljesen új teória, interpretáció és a sok-sok különböző gondolkodású, és vallású emberrel való találkozás mind-mind hatottak rám direkt és indirekt módon.

– Hogyan fog ez megjelenni a doktori munkádban?

– Egyrészt nyilván a szakirodalom területén, amit használni fogok a disszertációmban, másrészt pedig a dolgozatom módszertanát illetően. Az egyik legizgalmasabb órám ugyanis az újszövetségi iratok posztkoloniális interpretációja volt, mely írásmagyarázati modellt szeretném alkalmazni a témám feldolgozásakor.
Ez, a harmadik világból (India, Afrika), és alapvetően az irodalomtudomány területéről érkező irányzat nagyon jól illeszthető a témámhoz, aktualitása pedig Magyarországon soha nem volt ilyen releváns, mint éppen ma. De emellett az alapvető módszertani változtatás mellett nyilvánvaló, hogy minden óra, amit kint hallgattam, minden könyv, amit kint olvastam, minden professzor, akivel kint beszélgettem, komoly hatással volt rám. Ezek a hatások így vagy úgy meg fognak jelenni nemcsak teológiai, de egyetemi lelkészi munkámban is.

– Ha már említetted a kinti óráidat, milyen témákkal foglalkoztál Chicagóban?

– Újszövetségi doktoranduszként, és az újszövetségi teológia elkötelezettjeként leginkább újszövetségi tárgyakat hallgattam, így például a már említett posztkoloniális teóriákon alapuló órám mellett foglalkoztam a Római levéllel, Lukács evangéliumával, a Jelenések könyvével, a diplomamunkám pedig Mária Magdalénából írtam, még pedig az apokrif Mária evangéliuma (The Gospel of Mary) elemzésének segítségével, Ray Pickett professzor úr irányításával. Ezek mellett felvettem egy rendszeres teológiával foglalkozó tárgyat, amely alapvetően a teodícea kérdését feszegette, különös tekintettel az auschwitzi drámára, az amerikai természeti katasztrófákra, vagy éppen a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás kapcsán, melynek éppen idén lesz a 10. évfordulója.
Volt egy órám, mely a „Vallások dialógusban” címet viselte, és címéhez méltóan valóban dialógus volt. Az órát három professzor vezette egy muszlim, egy zen-buddhista és egy keresztény. Elméletben és gyakorlatban is (!) megismerhettük egymás vallását, és azok kritikus és kényes kérdéseit beszélhettük át: tabuk nélkül, humorral és öniróniával fűszererezett dialógusokban. Példaértékű volt, ahogyan a három vallás egymással békében „kommunikált”, megmutatva ezzel a közös értékeket, hasonlóságokat és különbségeket egyaránt.
A nyolcadik órám Martin Luther King életéről, filozófiájáról, teológiájáról szólt, melyet egy nagyon sokszínű társaságban élhettem meg. Különböző felekezetű, vallású diákok ültünk egymás mellett, különböző országokból, afro-amerikaiak, ázsiaiak, európaiak, afrikaiak, amerikai fehérek, mind-mind átélhettük MLK életének fontosságát, küldetésének aktualitását. Interaktív módon tudtuk feldolgozni a szinte feldolgozhatatlan drámákat a diszkrimináció, rasszizmus, szegregáció témakörében. Ez az óra is – csakúgy mint a többi órám – nagyon előremutató volt, mely segíthet a magyarországi – egyházi, teológiai, társadalmi közegben is újragondolni problémákat, sőt megoldási modelleket is kínál(hat).

– Nagyon izgalmas témákat említettél. Mik voltak azok a témák, melyekkel találkoztál kint és újszerűen hatottak rád? Mi volt számodra ezek közül a legizgalmasabb?

– Nagyon sok izgalmas témával találkoztam professzoraim, barátaim révén. Ezekre majdnem mind igaz volt, hogy egy nagyon specifikus témát dolgoztak fel. A teológiát kutatók között Pál apostol történeti személyisége, zsidósága, társadalomkritikája, filozófiája, teológiája mostanában a „slágertéma” az Egyesült Államokban. Emellett többen foglalkoztak a környezetemben szinoptikus evangéliumokkal, főleg gazdasági, szociológiai, vallásfilozófiai, politikai összefüggésben. Sokan használták, újra felfedezték Karl Marx műveit, mint amelyek lényegi kritikát fogalmaznak meg a kapitalista rendszerekkel kapcsolatban, amelynek bűvöletében él nem csak Amerika, de Európa és benne Magyarország is.
Barátaimmal alapítottunk is egy Marx olvasókört, ahol próbáltuk megérteni mindazt az eredeti marxi szándékot, melyet oly sokan használtak, félreértettek, félremagyaráztak, sőt visszaéltek vele, mind gazdaságilag, mind politikailag. Szociális kérdésekben, az evangéliumokban fellehető alternatív szociális érzékenység megértéséhez – ahogy tapasztalhattam is – Marx hagyatéka, és a marxista filozófusok – így több világhírű magyar filozófus – gondolatrendszere sokat segíthet.
Emellett nagyon izgalmas terület ma Amerikában a különböző kisebbségekhez köthető témák, így az indiai és afrikai közegekben születő teológiák, a melegek egzisztenciális kérdéseihez köthető teológiák, így az úgy nevezett szexuáletikai kérdéseket is boncoló Queer teológia is, vagy éppen a vallási értelemben kisebbségben élők teológiája.
Kikerülhetetlen téma a vallások békéje és egymás mellett élése, csakúgy mint a keresztény egyházak társadalmi és politikai szerepvállalása, vagy éppen a keresztény istentisztelet kereteinek újragondolása. Mind nagyon izgalmas témák, de számomra talán a legizgalmasabb és legújszerűbb téma egyik amerikai doktorandusz barátom témája, aki a robotok úrvacsorázásának témájában kutat. Teológiai, vallásfilozófiai, antropológiai ismeretek birtokában arra keresi a választ vajon a jövőben, a tökéletesen „emberszabású” robotok hogyan integrálhatók az egyház közösségébe, és vajon részesülhetnek-e majd az eucharisztia szentségében vagy sem.

– Miben más az amerikai oktatás az ittenihez képest?

– Talán a legszembetűnőbb különbség az, hogy Amerikában egy-egy diáknak nagyon kevés órája van egy héten, de azok jóval hosszabbak és jóval többet kell egy-egy órára készülni, olvasni, és a reflexiókat írásban leadni a professzornak. Sokkal nagyobb a hangsúly a diákok kreativitásán, és sokkal intenzívebb a szorgalmi időszak. Rengeteget kell olvasni (óráról-órára minimum egy könyvet) hétről hétre – ez a legfontosabb alapja a rendszernek. Ezáltal persze jóval kevesebb témába kóstol bele az ember egy-egy kutatási terület kapcsán, de jóval mélyebben, mint Magyarországon. Amikor munka van, akkor kemény munka van, amikor viszont 1-2 hónapos szünet van, akkor tényleg szünet van és pihenés. Hozzám nagyon közel áll ez a fajta oktatási modell, ahol igenis van visszhangja annak, amit csinálsz, és ha jó teljesítményt nyújtasz, azt az amerikaiak igenis elismerik. Nagyon drága az oktatási rendszer – éppen ezért a legtöbben dolgoznak, évekig spórolnak, ösztöndíjakra pályáznak – de minőségi rendszer, ahol az ember, ha akar, szabadon gondolkozhat, korlátok nélkül, és használhatja a világ legjobb könyvtárait és online rendszereit, és a legfrissebb tudományos irodalmat. Megmondom őszintén, ez engem messze menőkig lenyűgözött.

– Nemzetközi diákként mi állt közösségi életetek fókuszában a kint töltött idő alatt? Milyen érzés volt egy multikulturális közegben élni?

– Különböző szinteken élhettük meg emberi kapcsolatainkat. Születtek életre szóló barátságok, de persze megtapasztaltuk a kegyeskedő felszínességet is. De azt hiszem, bárhova megy az ember, ez így van. Ami különleges élmény volt számunkra, hogy mindezt egy fantasztikusan sokszínű, multikulturális közegben tehettük meg. Voltak nagyon felemelő pillanataink, amikor átélhettük, hogy a befogadás és elfogadás határtalan, és hogy az önzetlen szeretet túlmutat kultúrákon és kontinenseken, de többször találkoztunk az emberi kicsinyesség, sunyiság és giccses ostobaság számos példájával is.
Feleségemmel együtt – aki velem tartott erre az izgalmas kalandra – óriási ajándékként éltük meg azt a nemzetközi baráti közösséget melynek tagjai, sőt számos alkalommal motorjai lehettünk. Persze mindemellett nem szeretném elhallgatni azt sem, hogy bár a mérleg egyértelműen pozitív lett a végére, azért voltak nagyon nehéz szakaszai és kihívásai ennek a tizenegy hónapnak.

– Húsz éve járnak Budapestről Chicagóba evangélikus teológus-hallgatók és lelkészek tanulni. Mit kell tudni az ösztöndíjról? Neked miért éppen Chicagóra esett a választásod? Hogyan lehet jelentkezni erre, ezekre az ösztöndíjakra?

– Valóban 20 éve létezik a Von Fuchs-ösztöndíj, mely minden évben egy teológus-hallgatónak vagy lelkésznek biztosít alapot a tanuláshoz az LSTC-n (Lutheran Scool of Theology at Chicago). Az ösztöndíjról az AMEK (Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia) dönt a MEE (Magyarországi Evangélikus Egyház) ajánlásával. Az, hogy ki milyen programon vesz rész, az változó. Én egy úgy nevezett M.A.T.S. programon vehettem részt, és szerezhettem MA diplomát májusban. Régi álmom volt Amerikában élni és tanulni, és nagyon boldog vagyok, hogy ez az álmom teljesült. Azért Amerikára esett a választásom – túl azon, amit előbb említettem – mert úgy hallottam, hogy a világon itt foglalkozhat az ember a legfrissebb teológiával, a legaktuálisabb kérdésekkel, a legjobb szakemberek keze alatt. Mindemellett a teológiai gondolkodásom közel áll ahhoz a fajta angolszász liberális teológiai hagyományhoz, mely Chicagóban virágzik. Mindent összevetve, azt gondolom, döntésem jó döntésnek bizonyult, és nagyon sokat fejlődhettem szakmailag. Az ösztöndíjra az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (EHE) keresztül lehet jelentkezni, megfelelő püspöki és professzori ajánlással, önéletrajzzal, szakmai koncepcióval és angol nyelvtudással.      

– Utolsó kérdésként hadd kérdezzek rá a „hogyantovábbra”. Mik a rövid távú és hosszabb távú terveid, akár teológusként, akár lelkészként?

– Teológiával szeretnék foglalkozni, mind rövid, mind hosszú távon, mivel a teológia a világ legizgalmasabb tudománya. Legalábbis számomra az. Egyik koreai professzorom mondta mindig, hogy teológiával foglalkozni kiváltság. Teljesen egyetértek vele. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy azzal foglalkozhatom, amit amúgy is nagyon szeretek. Hálás vagyok érte. Emellett pedig augusztus 15-től egyetemi lelkészként dolgozom a Budapesti Evangélikus Egyetemi Lelkészségen félállásban, december 31-ig Körmendy Petra lelkésznőt helyettesítve, január elsejétől pedig mellette, csapatban, ahogy mindig is szerettem dolgozni. A két munka, a két terület nagyon jól kiegészíti egymást, nagyon örülök, hogy ilyen módon is kamatoztathatom nemcsak az ötéves gyülekezeti és egyetemi lelkészi tapasztalatom, de a budapesti EHE-n és a chicagói LSTC-n tanultakat is. Lelkesen és feltöltekezve vágok bele a 2011/2012-es tanévbe mindkét „fronton”.