Kezdet és Vég…
Aminek kezdete van, annak vége is van. Kisgyermekkoromban persze ez nem volt tudatos bennem, bár akkor is éreztem már ennek a mondatnak a súlyát és igazságát. Mindig valami különös, varázslatos élmény volt, mikor eljött a péntek és nem kellett menni iskolába. Szöveg: Kadlecsik Zoltán
Vége volt a hétnek, jött a szabadság. A péntek volt a legjobb. Az az érzés, mikor sétáltam haza a suliból és rugdostam a faleveleket. Nem kellett sietnem haza, mindig mehettem fél kettő helyett háromra. Vége volt a hétnek. Jött a szombat, bújófogó a barátokkal vagy mentünk Bakonycsernyére Ideshez. Kezdődött a hétvége. És jött a szombat és a vasárnap. Vasárnap már kicsit bánatos voltam. Ismét vége valaminek, amit úgy, de úgy szeretek. Kezdődik a hét, kezdődik a monotonitás, a szürke hétköznapok. És így voltam a nyári, tavaszi és a karácsonyi szünettel is. Elkezdődött, de vége is lett.
Mi van ennek a mélyén? Miért olyan rossz érzés, ha valaminek, ami jó, egyszer vége lesz? Miért olyan rossz érzés? Miért leszek olyan elcsüggedt, ha vége a nyaralásnak, ha vissza kell jönni Baskáról, a tengerpartról, vagy ha vége egy munkahelynek vagy vége szakad egy kapcsolatnak? Keresem magamban a választ, az érzést. Mi történik valójában, ha valaminek vége van?
Azt hiszem, ilyenkor attól félek, hogy nem lesz többé öröm az életemben. Hogy ami most volt, az soha többé nem lesz, ilyen már nem. Ez az időtlen jelen, szertefoszlik és elkezdődik valaminek a vége. A véget érzem ilyenkor, azt hiszem. Ha tehetném, vagy ha tehetem, akkor visszatekerem az eseményeket.
Többször, mikor egy dal nagyon tetszik egy CD-n, mindig újrajátszom, mert annyira jó. Aztán valahogy tovább engedem a lemezt pörögni és jön egy másik, talán szebb dallam a lemezen. És megtapasztalom és megélem, hogy a vég együtt sétál a kezdettel és ez így nagyon jó.
Testvérek és barátok ők ketten. Egymás nélkül nem is léteznek, mert nem létezhetnek. Aztán, hogy mi jön utána, mi jön az után, ami jó? Azt hiszem, mikor megértem az üzenetet, hogy a kezdet és a vég egy és ugyan az, akkor csak jó jöhet. Mert nem az okoz bennem zavart, hogy a jó elmúlik, hanem sokkal inkább az, mikor azt hiszem, hogy a vég az állandó. De nem az. A vég is elmúlik és a végnek is vége lesz. Mikor elhiszem és megélem ott belül, hogy áramlatban vagyunk, hogy a változás az életem része és az életem nagy lehetősége. Változásra és változtatásra képes az ember. Hogy nem csak a „jó” múlik el, hanem a „rossz” is elmúlik. Hogy a vég és kezdet az nem a jó és rossz váltakozása elsősorban, hanem az életem nagy lehetősége. Ha elmúlik az, amit jónak hittem, akkor lehetőségem van még jobbat még teljesebbet megélni. Ha elmúlik az, amit rossznak éltem meg, akkor jobbá tehetem az eseményeket. Egyszerűen jobbá válhatnak a dolgaim az életem, mert van lehetőségem a változásra. Mert az életem nem állandó, hanem változó. Akkor akadhat meg az ember ebben a változásban, ha a lehetőségeit végesnek hiszi. Úgy véli, hogy nincs tovább, ez az állapot, ami most van, ez maradandó. Aztán ez az állapot is elmúlik, megváltozik egyszer. Hála Istennek. Mert a kezünkben és a szívünkben a kezdet és a vég, az Alfa és az Omega. A változás esélye.
