Kétségben az egység
Talán ismerik a kedves olvasók a következő kis anekdotát. Mikor is a szúnyog berepül egy McDonald’s-ba, repül mindenfelé, aztán megtelepszik egy pohár shake szélén, de véletlenül beleesik. Kapálózik, majd öt perc küzdés után sikerül kievickélnie, aztán gyorsan odébb száll, ismét egy shake szélére. De szerencsétlenségére megint belecsúszik. Kapálózik újból, de végül már nem bírja tovább és belefullad. Mi ebből a tanulság? Soha ne ess két shake-be. Szöveg: Kadlecsik Zoltán
A humorban, illetve a humoros történetekben rengeteg igazság van. Úgy jöhet át, közelíthet meg minket az igazság, hogy az valóban tanító jelleggel bír és még nagyon haragudni sem lehet érte. Micsoda tanítás, veséig hatoló igazság ez! Aki kétségbe esik, az előbb utóbb meghal. Számtalanszor voltam már, vagy a fenti kis viccnél maradva, számtalanszor estem már kétségbe. Borzalmas egy lelkiállapot. Számomra valóban a semmi érzéséhez, a bennem tomboló nihilizmushoz van köze. Mikor nem látok ki a falaim mögül, nem látok előre, nincs semmi energiám, semmi hitem, racionalitás nulla. Se ember, se Isten hangja nem ér el. Magam vagyok, egyedül a kétségben. Csak a kétség van és én. Aztán már eltűnök én lenni és csak a kétség marad. Voltam így jó néhányszor. Első szakításom egy lánnyal. Húú, de fájt. Három év után, 19 évesen szakítottunk. Feküdtem a szobám padlóján és nem tudtam, hogy lesz-e következő pillanat. Hogy is lenne? Nélküle? Kizárt. Így feküdtem vagy fél óráig, de egyszerre tűnt egy hétnek és egy pillanatnak. Ott egy kicsit meghaltam. Aztán szüleim elvesztése, édesanyám halála, mely a kezeim között érte. Élet már nem volt a tekintetében. Kicsit volt még pulzusa. Agyvérzés. Felfoghatatlan, érthetetlen és megélhetetlen. Dolgoztam az élménnyel sokat, sőt mai napig előveszem lelkemben és pakolgatom össze az élményt. Mit ültetett el bennem az az élmény, az a trauma? Kétségben voltam, nem vitás. Akkor ott és utána is kicsit mosolyogtam magamon és a szakításomon Bettivel. Mert a kétség itt kezdődik. Mikor édesanyám a kezeim között hal meg. Mi ehhez képest egy szakítás? Aztán volt még egy-két szakításom, igen nehezen viseltem őket. Akkor azt éreztem, hogy O.K., anyut elengedtem, de bennem él, lüktetnek a szavai. Meg tudom szólítani és még választ is hallok a szívemben. De ez a szerelem azért más volt. Ez igen. Nem is szerelem ez, hanem valami űrutazás. Valami olyan színes és muzsikáló állapot, mely nincs is a világon. Ezeket a színeket és zenéket mi teremtettük meg. A nem létezőből hoztunk létre valami létező új világot. Ez a szerelem más volt. Vége, annyi. Zuhanás vissza abba a világba, ami ismerős volt ugyan, de nem szerettem. Kétség. Erőtlenség, egy újabb és sokkal valóságosabb egészen más halál. Észrevettem, hogy ugyan úgy észlelem az érzéseimet, mint korábban, csak most és kivételesen, mert ilyen még nem volt, szóval most jóval erősebben érzem.
Kétség! Életemnek rendszeres látogatója, néha szállóvendége. Mindig és mindig visszatér. Azt mondta, mert egyszer merészeltem megszólítani, hogy míg élek velem lesz. Köszi, gondoltam, jó barát vagy. Aztán csak összebarátkoztunk, jó ez erős, szóval beszélgettünk. Megértettem, hogy a Kétségkolléga tanítani akar és mindig is tanított. Arra, hogy mi a valódi és mi a fontos. Arra is tanított, hogy ha azt hiszem vége mindennek, akkor születik meg bennem valami. Valami más, valami örök. Azt is átadta nekem, hogy ne féljek a rosszérzéseimtől, hogy szabad elkámpicsorodni és ordítani is. Szabad sírni, mert csak azt lehet megvigasztalni, aki sír és el van keseredve. És valóban. Tisztít és felemel. Megmos és megéget. Persze fáj és fájni fog a vele való találkozás, mert nyeseget, de már nem félek a kétségtől. Megtaláltam benne az egységet, azt ami lehetek és vagyok úgy igazán. Ott belül.
