Fehér haj és hajnali köd
Nyolcvan felé járt már, és egy különös jelenség volt. Nem állandóan, csak a nap bizonyos órájában, amikor a közeli focipálya szélén futott; nem is futott, hiszen a látványa olyan volt, mintha egy lassított felvételt néznék, szinte lebegett, ahogyan gyér, fehér haja szállt utána. Elszánt volt, annak kellett lennie, ha ennyi idősen még fut, felveszi a rövidnadrágját, kiengedi a haját és nem törődve a csodálkozó pillantásokkal körbelebegi a focipályát. Nem nézett senkire és semerre, csak előre és lassan, ütemesen szökdellt a pálya szélén, körbe, hosszú, fehér haja úgy szállt utána, mint a hajnali köd ugyanazon a füves pályán néhány órával korábban.
Aztán megszoktuk, és nem mosolyosogtunk már rajta, hozzátartozott a napi rutinunkhoz, hogy hazafelé tartva az ő látványa színesíti a napot egy félórára. Nem tartottuk többet bolondosnak, hanem csodáltuk kitartását, és azt az elszántságot, amivel küzdött az elmúlás ellen.
Egyszer aztán nem láttuk többet. Egy ideig hiányzott, egy darabig beszéltünk még róla, aztán lassan, ahogy a hajnali köd elszáll, az ő látványának emléke is elfogyott, elpárolgott. Talán már nem bírják a lábai, vagy a szíve, talán elköltözött a gyerekeihez, talán már túl hideg volt ahhoz, hogy kimenjen.
Egy év is eltelt már, mióta utoljára láttuk. Amikor korán reggel mentem dolgozni, a focipálya mellett vezettem, és néztem, ahogy a köd lassan oszlik, a nap lassan feljön, és eszembe jutott az ő alakja, fehér haja, rövidnadrágja, elszánt tekintete, amint lassan, szinte lebegve fut a fűben.
Az éjszakás nővér új betegről számolt be a már ismertek között. Már a végét járja, csak fekszik, már nincs magánál, de még lélegzik. Néhány óra múlva már azt sem fog. Bementem hozzá. Az ágy mélyében feküdt, több takaróval is betakargatva. Felismertem a fehér haját. Fakóbb volt már, de ugyanúgy terült szét a párnán, ahogyan évekkel azelőtt a levegőben a füves pálya fölött lebegve. Arca ráncos volt, feszült, talán ahogy még utoljára koncentrált a légzésére, ami aztán szinte észrevehetetlenül maradt abba. Bőre kisimult, az alig látható, halvány pír eltűnt, kifehéredett, mintha egy viaszfigura feküdt volna csak az ágyon. Ő pedig felkelt, megrázta magát és kiment az ajtón. Körbejárta az osztályt egyszer, hogy megnézhesse, mi is volt ez az utolsó hely, ahova még eljött, aztán hálóingben kiment az utcára, át a hídon, egyenesen a focipályára, ahol újra elkezdett futni, lassan, lebegve, ahogy azt már megszoktuk tőle korábban. Nem is vette észre senki. Ő pedig csak szelte a köröket, elszántan, komótosan, fehér haja és hálóinge lebegett utána, meg sem állt hajnalig, amikor eggyévált a köddel. Lebegett a fű fölött, majd lassan szertefoszlott ahogyan felkelt a nap. Holnap hajnalban, mikor újra megyek a kórházba, integetni fogok neki.
