Velünk az Úr sítáborba szállt! – Sítalpakra száll a KÖSZI

– Szisztematikus deszenzitizáció, próbáld ki, meglátod, működni fog!

– Jó, de ez mit jelent?

– Hát azt, hogy folyamatosan mindig egyre többet csinálsz abból, amitől tartasz.

– Gyakorlatban?

– Látod, te most iszonyatosan parázol a felvonón, és hogy 8 perc alatt 600 méter szintkülönbséget teszel meg egy dróton lógó kabinban csukott szemmel, mert nem mered kinyitni. A szisztematikus deszenzitizáció az, hogy egy kicsit kinyitod a szemed!

– Jó, megpróbálom! Jééé...! 

Villach városa mellett egy szép tó van, és mivel a Teremtőnek jó ízlése volt és van, az Alpok közé beszorított kicsi, nem mellesleg Balaton alakú víz mesésen varázslatos. Ehhez persze hozzájárul az osztrák sógorok precíz rendmániája: sehol egy kupis kert, egy olajoshordó vagy kert végébe pakolt, „valamire jó lesz még” halom bontott tégla. Meglepően működött minden: érhető táblák, udvarias emberek, szóval egy nálunknál sokkal stresszmentesebbnek nevezhető élettér. Pedig ők is két vesztes háborúval bírnak, akárcsak mi, magyarok. Belül az emberekben dől el minden, és persze a sípályán! 

Az Alpok végtelen fenyvesei érzékelésem szerint kezdik keményen megsínyleni az évenkénti több millió síelő aktív pihenését és az őket odaszállító autók kipufogóját. A mesebeli magas fenyőfák nagy része utópisztikus, kiszáradt állapotban van. Örökzöld helyett barna, és félelmetes világvége-hangulatot áraszt az egész. Mindeközben alatta vidám, színesben cikázó síelők láthatóak az éjszaka jól meghóágyúzott pályákon. Nem tudni, mi okozta a változást, az ottaniak egyfajta zuzmót mondogattak. Az mindenesetre tény, hogy látszik az ember nyoma. Egyre jobban látszik. 

Maroknyi, kétautós csapatunk a kora hajnali órákban indult el Budapestről, és vágott neki a közel 600 kilométeres távnak. Néhány benzinkúti és pihenőmegálló után délután egyre értünk Annenheim településre, ahol a szállásunk volt. Puha ágyainkkal nem foglalkozva, egyből felcsatoltunk és nekivágtunk a síelésnek. Vegyesen álltunk hozzá, a nagyon profitól egészen a kezdőig mindenki felsorakozott. Hála kiváló oktatónknak, Fifinek, egyenlő arányban tanulhattunk új technikákat és ismételhettük a már jól ismert mozdulatokat. Így a kezdők is gyönyörűen lecsurogtak a meredekebb pályákon, és a profibbak is tanulhattak még a végtelen türelemmel és hatalmas energiával megáldott Fifitől. 

Vacsorát és reggelit a szálláson kaptunk, és bár néha kevésnek tűnt, nem volt nagy baj, mert összebarátkoztunk a szomszéd asztaloknál ülőkkel. Előfordult olyan eset, hogy felajánlották nekünk a maradék csokis szilvás lekvárjukat, ami asztaltársaságunk nagy kedvence volt. Az egész szállodában magyarok voltak, valószínűleg azon okból kifolyólag, mert magyarok üzemeltetik. Esténként összegyűltünk a bárban egy kis mókára. Nálam volt gitár, és szerencsére akadt Új ének és Zarándokének is, amiből mazsolázgattunk számunkra kedves dalokat, és énekeltük őket. A gyönyörű szövegek és dallamok által a Jóisten sok emberből nagyon sok szépet hozott ki. Köszönjük ezt neki! A danolászás után lelkesen Activity-ztünk, viszont másnap már a sok síelés, mozgás után inkább csak a lelkesedés volt meg egy új játék tanulásához. Sajnos mire elkezdhettük volna a játékot, már elfogyott az erőnk, így aztán egy kis beszélgetés után mindenki nyugovóra tért, hogy másnap újra frissen és üdén hódíthassuk meg a hegyet. 

Fenn a csúcson szabadság van. Nagyon sok pálya közül választhat a síelő. Mi az egyes pihenők alapján állítottunk össze egy sorrendet. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy a 8-as pálya alján levő, általunk csak Csillag bárnak nevezett Hütte vitte a prímet egész Gerlitzenen. Diszkó-sramli, osztrák Abba és még ki tudja, milyen őrült zenék szóltak reggeltől estig. Akárhányszor beültünk oda egy kávéra vagy „forró nagyi"-ra, még jobban feldobódtunk, ami aztán sokáig velünk volt. Talán ezért is énekeltük a felvonón a Pál, Kata, Pétert és a Süss fel napot, ami a társaság tanulmányainak, diplomáinak és felelős vezető beosztásainak számát tekintve mindenképpen vicces volt. Hiszen „Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek!” – tartja a mondás. Mi kilencen nagyon köszönjük a Jóisten szeretetét: Andi, Fifi, Janó, Márti, Peti, Petra, Pycur, Zsófi és Zsolti. Óvodába már nem fogunk járni, az első szerelmek is lefutottak már, a munka, a megélhetés, a család és a KÖSZI tölti ki a mindennapjainkat, mégis ünnepélyesen fogadjuk, hogy mindig lesz a szívünkben egy rész, ami az emlékeké! 

A KÖSZI által szervezett 1. Hóeke sítábor teljes mértékben önköltségi alapon, a résztvevők anyagi hozzájárulásával valósult meg.